Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
Népzenei pyűitemém 831 miatt volt ő a legalkalmasabb személy abban a pillanatban a munka megkezdésére. Vikár főállásban akkoriban parlamenti gyorsíróként dolgozott, ahol a Gabelsberg-Markovits-féle gyorsírás maga által továbbfejlesztett változatát alkalmazta (Gergely 1947. 82; 1971. 412- 413). Ezt a tudását kamatoztatta a népköltészeti szövegek följegyzése során is: „a folklorista gyűjtés nem lehet el azon eszköz nélkül, mely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közlőt előadásában meg ne állítsuk, értem a gyorsírást, még pedig ennek nem mindennapi mértékét. Csakis ennek az eszköznek köszönhetem, hogy már első gyűjtésem során magából Somogyból 60 mesét írhattam le szó szerint, köztük nem egyet, melynek tárgya ugyanaz, csak közlője más, a melyek tehát szépen feltüntetik azt a jelenséget, hogy ugyanazon néphagyomány, ugyanazon a helyen, vagy tőszomszédos helyeken, más-más egyének ajkán mennyire különböző lehet az előadás módjában érvényesülő egyéni sajátságok miatt.” (Vikár 1899. 26.) Hátránya volt Vikárnak, hogy nem rendelkezett olyan zenei szakképzettséggel, hogy maga jegyezhette volna le a dallamokat is, ezért azok „kőtára tevésével” a múzeumban dolgozó zenei képzettségű Kereszty Istvánt bízták meg.38 Wlassics később is figyelemmel követte a fonográfos népzenegyűjtés eredményeit, s ő nyújtott segítséget azon a téren is, hogy a gyűjtött anyag a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárában kerüljön elhelyezésre. A múzeum részéről ezt az akkori igazgató, Szalay Imre támogatta, aki néhány évvel korábban már készséggel átvette Vikár Béla Finnországból hozott néprajzi tárgygyűjteményét, amely egyebek mellett hangszereket is tartalmazott (Munkácsi 1896. 4; Vikár 1943. 89). Akkoriban egy darab nyers henger 1,5 Ft-ba került, s Vikár maga vásárolta meg. A gyűjtést saját költségén végezte, majd a 2-4 dalt tartalmazó hengereket a múzeum darabonként 5 Ft-ért vette át a gyűjtőtől, aki azonban köteles volt „a kifogástalan fonogrammon kívül az illető népdal teljes provenientiáját, továbbá szövegét az Osztálynak beszolgáltatni, mely azt tetszés szerint és gyűjtő tulajdonjogának megsértése nélkül, bármikor felhasználhatja és saját közlönyében ki is adhatja”. A múzeum vezetősége ugyanakkor azt is leszögezte, hogy „e célra évenként legföljebb 150 irtot fordíthatnánk, mely az első évben 60 írttal nagyobbodnék meg, tudniillik egy az Osztály számára beszerzendő fonográf árával” (NMI 59/1898). A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy Vikár szabadidejében járt gyűjteni, a gyűjtés és a nyers hengerek költségeit előlegezte, s a múzeum költségvetési okokból a felvételeket mindig késéssel vásárolta meg tőle, a gyűjtés üteméhez képest jókora lemaradással. Munkájának patronálását a minisztérium a múzeum vezetésénél általában nagyobb megértéssel kezelte és támogatta, s gyakran közbejárt utóbbinál a hengerek átvétele ügyében. A munka így is évről évre tovább folytatódott, amint az a néprajzi társaság egy-egy közgyűlési beszámolójából vagy pénztárosi jelentéséből is kiderül (például Sebestyén 1898. 241; Veisz- Zolnai 1898. 245). Vikár később sem múzeumi megrendelésre dolgozott, időről időre újra rákérdezett a múzeum vezetőségénél, hogy érdeklődnek-e munkájának eredménye iránt. Semayer Vili- báldnak írja 1905 decemberében: „Minthogy a legközelebbi napokban előreláthatólag ismét huzamos ideig meghosszabbodó hivatali szünetelésre van biztos kilátásom: azzal a kéréssel fordúlok a t. Osztályigazgatósághoz, méltóztassék velem sürgősen közölni, hogy reflektál-e az osztály további fonografikus gyűjtéseimre a beálló 1906. év folyamán.” Ekkor pénzügyi 38 A néprajzi osztály dalgyűjtése. Ethnographia 1901. 7.
