Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Árva Judit - Granasztói Péter: Inventáriumgyűjtemény
1973; 1978). Az 1979-es wageningeni konferencia különösen nagy hatással volt a magyarországi inventáriumkutatásokra (Woude-Schuurman 1980). Ekkoriban több országban megindult a hagyatéki leltárak felgyűjtésén és módszeres feldolgozásán alapuló kutatás. Az eredmények azt mutatták, hogy az addig nem gyűjtött és nem elemzett levéltári források alapján új eredmények születhetnek a gazdaságtörténet, az agrártörténet, a társadalomtörténet, az anyagi kultúra vizsgálata s végül, de nem utolsósorban a művelődéstörténet területén. Az addig tömegesen nem elemezett levéltári források feldolgozása az emberi lét és tárgyi környezete eddig homályban maradt területeiről, a mindennapok eddig ismereden világáról adott információkat, ugyanakkor mérhetővé, térben és időben összehasonlíthatóvá váltak a vizsgált jelenségek. Magyarországon a művészettörténet és a néprajz már korán felismerte a hagyatéki leltárak feldolgozásának fontosságát. Ez az érdeklődés azonban időről időre csak egy-egy leltár közreadásában és esetleg elemzésében nyilvánult meg (GÖNCZI 1942; GyöRFFY 1938; Hofer 1957a; 1959; Radvánszky 1879; Tárkány Szűcs I960; Zólyomi 1974). A művészet- történészek sajátos érdeklődősén túl (D. Askercz 1976; B. Nagy 1970) Jakó Zsigmond történész volt az első, aki társadalomtörténeti szempontok alapján elemzett és értelmezett nagyobb számú kolozsvári inventáriumot a 16-17. századból (Jakó 1957). Az iratanyag tömeges gyűjtését és feldolgozását 1978-tól a fent említett akadémiai tudományos program keretében kapott támogatás tette lehetővé. A Néprajzi Múzeumnak az akadémiai tudományos főirány keretében a falusi és mezővárosi népesség hagyatéki leltárait kellett gyűjtenie és feldolgoznia. A városi polgárság hasonló iratanyagát az MTA Történettudományi Intézete kezdte el feldolgozni 1981-ben. Az inventáriumgyűjtemény létrehozásának volt egy sajátos múzeumi összefüggése is, amit Hoffmann Tamás a következőképpen fogalmazott meg: „A néprajzi gyűjteményekben gyakran felfigyel a muzeológus, a szakavatott kutató egy-egy XVII-XVIII. századi olykor datált tárgyra, rendszerint valamilyen díszedényre, bútorra vagy viseleti darabra, de semmiféle támpontja nincs ahhoz, hogy megállapítsa honnan, milyen szociális közegből származik az egyébként mutatós, ú. n. jó kiállítási tárgy. Az ilyen tárgyak semmilyen, vagy csak nagyon csekély információt nyújtanak azoknak a háztartásoknak a felszereltségéről, ahonnan származnak, az ott felhasznált anyagi javak értékrendjéről (aminthogy természetesen azokról sem sokat árulnak el, amelyekben - örökösödés folytán - a későbbiekben belekerültek, s ahol már egy megváltozott értékrendben képviselték a múlt örökségét, a hagyományt). Ebből két probléma adódik. Egyrészt a múlt kézzelfogható tárgyi bizonyítékai, amelyek a múzeumi raktárakat megtöltik, a fenti okok folytán önmagukban nagyon csekély mértékben alkalmasak arra, hogy információkkal szolgáljanak a hajdan volt mindennapi élet történeti folyamatairól. Másrészt nem okoz nagy nehézséget az egykori háztartásleltárakban megkeresni a múzeumi tárgyakhoz hasonló lakberendezési kellékek vagy eszközök hasonmásának adatait (nevét, egy-egy háztartáson belüli darabszámát, esetleg formai jellemzőit, anyagát és végül azt, ami a legfontosabb: az egykori felszerelési javakhoz viszonyított, pénzben is kifejezett értékét). Végeredményben a levéltárakban fennmaradt leltárak és a múzeumi raktárakban őrzött tárgyak egymásra vetítésével jutunk közelebb a történeti folyamatok megértéséhez.” (Hoffmann 1988. XV-XVI.) A konkrét célok a Néprajzi Múzeum 1981-1985-ös ötéves tervében is megfogalmazódtak.1 A múzeum kollektív tudományos munkái között az első helyen szerepelt A vidé698 Árva ludit- Granasztói Péter í NMI 406/1981-03.
