Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Forrni Ibolya: Kéziratgyűjtemény
632 Forrai Ibolya háttérbe szorult. 1955-től kezdve egyre több intézmény jelent meg és vett részt a pályázati kiírásban (Népművészeti Intézet, Nyelvtudományi Intézet, Országos Diáknapok, Néprajzi Társaság, Legújabbkori Történeti Múzeum, Mezőgazdasági Múzeum, Hazafias Népfront stb.), s ezzel párhuzamosan a pályázati témák száma is óriásira növekedett - az 1960-as évek végére 39 ajánlott pályatételt hirdettek meg. 1970-től Földes László vette át a munka irányítását (ezt megelőzően, 1967-1970 között a Néprajzi Társaság bonyolította). Földes László és Hoffmann Tamás, az akkori új főigazgató koncepciója61 alapján megújult a társadalmi gyűjtőhálózati munka mindkét területe - a pályázat és a kérdőíves gyűjtés is. A múzeum igyekezett mederbe terelni az eléggé parttalanná vált pályázati rendszerű adatgyűjtést: új kérdőíveket és gyűjtési útmutatókat adott ki, a gyűjtőpályázat témaköreit pedig csökkentette. Az SZNM megvalósításához elkészült egy kérdőív-sorozat (12 darab), amely tulajdonképpen az összes előzőt kiszorította, s végső soron ez a meghatározott tudományos célra irányuló sorozat kerül ma is kiküldésre. A társadalmi gyűjtőhálózat munkáját azonban továbbra sem lehetett szervesen ösz- szekapcsolni a főbb néprajzi kutatásokkal. Magyarázatul szolgál erre az, hogy a gyűjtőmozgalomba az évtizedek során oly sok tömegszervezet kapcsolódott be, annyiféle irányba s annyi cél érdekében vitte el magát az eredeti ügyet a mozgalom, hogy ezek összehangolását, központi irányítását a múzeum nem tudta már megoldani.62 Jellemző adat mindehhez a pályázók számának alakulása. 1939-1952 között 409 fő, 1952-1960 között 957 fő, az 1960-1970-es években már 1200 fő, az 1980- 1990-es években már csak kb. 200 fő alkotta a pályázaton részt vevők törzsgárdáját. Ha a pályázók foglalkozási megoszlását nézzük meg, nagyjából kiegyensúlyozott képet kapunk: értelmiségi - 40%, tanuló, diák - 30%, földműves - 15-16%, alkalmazott - 14-15%; az arányszámok alig változtak az évek folyamán (ezek természetesen kerekített, ádagolt értékek). Ezt a címjegyzéket, illetve a hálózatot önállóan is felhasználták a különböző intézmények (Hazafias Népfront, Nyelvtudományi Intézet, MTA Néprajzi Kutató Csoport), így az 1980-as évekre a pályázók száma jelentősen csökkent, ti. ez a sokféle elvárás, adatszolgáltatás nagy megterhelést jelentett a gyűjtők számára. (Például Gáspár Simon Antal, Sebestyén Ádám - miután a MTA Néprajzi Kutató Csoport munkatársai is igényt tartottak munkájukra, s ott inkább volt kiadási lehetőség is, átpártoltak ehhez az intézményhez; hasonlóan történt Bosnyák Sándor, Fehér Zoltán stb. esetében is.) Tény az is, hogy a kezdeti lelkes törzsgárda elöregedett, késett azonban a fiatal nemzedék bekapcsolódása az adatgyűjtő munkába (a nemzedék- váltás 5-10 évenként figyelhető meg). A múzeum számos kényszerítő körülmény okán lemondott az utánpótlás neveléséről, az új középiskolás és felnőtt szakkörök szakmai irányításáról. A pályadíjakat sem tudta oly mértékben emelni, ahogy azt a hasonló intézmények tették, s a szerény díjakhoz is számos külső támogató segítségét kellett megnyerni pályázatok útján. A társadalmi/önkéntes gyűjtők sorából kiemelkedő alkotók pedig egyre inkább erősödő írói öntudattal teret kerestek, hogy írásaik megjelenhessenek (lásd Magvető Kiadó önéletrajzsorozata). Napjainkban az önkormányzatok is gondot fordítanak arra, hogy a körükben élő írástudók munkáit kiadják. A kritikus mennyiség törvénye alapján tehát megérett a helyzet a gyűjtésszervezés feladatkörének újragondolására, fogalmazására. Kár lenne azonban teljesen 61 NMI 223/1970. Földes László - Hoffmann Tamás: A Néprajzi Múzeum EA Gyűjtésszervező Csoportjának feladat- és munkaköri jegyzéke. 62 Lásd erről az 1977-es gyűjtőtalálkozó iratait a gyűjtésszervezés levelezésében.
