Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
II. A NEMZETKÖZI OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Vargyas Gábor: Óceánia-gyűjtemény
Óceánia-gyűjtemény 585 merül például, hogy ha már az állandó kiállítás koncepciójához feltédenül szükségesnek is ítélték a prekolumbián anyag beszerzését, miért kellett az amúgy is kis kiállítóteremben két piramist felépítve két prekolumbián kulturális övezetet, egy mexikóit és egy peruit is bemutatni? Nem lett volna elégséges megelégedni közülük eggyel, és ezáltal mindjárt limitálni is a csere útján beszerzendő tárgyak számát? Ami az adminisztrációs problémákat illeti, nem hallgathatom el, hogy bármilyen hihetetlen is, a Néprajzi Múzeum irattárában és nyilvántartásában megőrzött vaskos dokumentáció ellenére sem találtam egyetlen olyan listát sem, amely egyértelműen tartalmazná, hogy az említett magángyűjtőkkel mikor, milyen, hány darab stb. tárgyat cseréltünk el, tehát hogy az adott leltári számú tárgyakért milyen leltári számú tárgyakat kaptunk cserébe, vagy vettünk leltárba. A cserék ugyanis egy éven belül is több „menetben”, időközbeni módosulásokkal folytak, s az egyes listák, felterjesztések, engedélyek nem fedik egymást, a bennük szereplő tárgyak (vagy azok száma) nem mindig egyezik meg; a meglévő listákon áthúzások vannak, vagy a felterjesztő levél megvan, de a „mellékletként” csatolt lista hiányzik stb. Az iratanyag egy része - feltűnő módon épp a legfontosabb, a végleges lista - tehát hiányzik. Az előírásoktól eltérően az elcserélt tárgyak leírókartonjainak csak egy része van elkülönítve, megőrizve, ráadásul azokon sincs sokszor fénykép; így az elcserélt tárgyakról alapvető információk hiányoznak. A fenti körülmények között természetesen Bodrogi Tibor azon indítványa is írott malaszt maradt, hogy „az [= csere] engedélyezésfe] feltételeként javasolom, hogy valamennyi objektumról a nyilvántartási felvételektől függedenül elegendő mennyiségű fotó készíttessék”.83 Végső soron tehát megbízható iratanyag híján mindössze a törzskönyvi bevezetésekből lehet többé-kevésbé pontos képet nyerni arról, hogy mely tárgyak kerültek cserére.84 Mindez a cserék lefolyását az akták szintjén követhetedenné, a részletesebb taglalást pedig a jelen keretek között értelmetlenné teszi. Hátravan azonban még egy kérdés: a tárgyak műtárgypiaci, azaz pénzben kifejezett értéke. Tekintettel arra, hogy a kérdéshez nem értek, s hogy a pénzbeli érték időben amúgy is változó, a kérdésre ki sem térnék, ha az aktákban elő nem fordult volna egy érvelés, amit legalábbis meglepőnek tartok. A Rassigával folytatott csere irataiban a Nemzetközi Osztály vezetője a főigazgatóhoz írt levelében említi, hogy „az E. Rassiga által felajánlott gyűjtemény együttes értéke pénzben kifejezve mintegy 120.000 dollár, a Néprajzi Múzeum által adandó csere-gyűjteményé ennek ötödrésze. [Kiemelés - V. G.] Az egyenlőtlen cserét az magyarázza, hogy míg prekolumbián amerikai tárgyak nagy számban kerülnek felszínre évről-évre, a hagyományos stílusban készült, autentikus néprajzi objektumok alkotása a cirkumpacifikus térségben évtizedekkel ezelőtt megszűnt, ilyen tárgyak ma csak múzeumok és magángyűjtők tulajdonában találhatók. Megszerzésük tehát csak - a pénzben kifejezett értéket tekintve - egyenlőtlen csere révén lehetséges.” (1973. augusztus 9.) Ezt a véleményt a múzeum főigazgatója a főhatósághoz írott felterjesztésében megismétli: „az E. Rassiga részére felajánlott cseretárgyak darabszáma 124, forgalmi értéke dollárban 25.000; a cserébe kapott tárgyak száma 44, forgalmi értéke dollárban 120.000” (1973. november 22.).85 83 Bodrogi Tibor szakértői véleménye az „É. Deletaille számára a Néprajzi Múzeum által adandó óceániai és indonéziai cseretárgyakról” 1973. augusztus 15-én (iktatószám: 767/73). 84 Az egyes törzskönyvi tételeknél leltári szám szerint bevezetik az elcserélt tárgyakat. 85 Az akta másolatán két iktatószám is szerepel: az egyik 1069/73, a másik 8484/73.
