Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
Földművelés-gyűjtemény 59 Visszatérve a Földművelés fejezet összefoglalójára, Györffy felvázolja a magyar gazdálkodás kétféle módját, melyet már a 19. században az egyes mezőgazdasági szakírók is regisztráltak. Csaplovics észrevételeire hivatkozva Györffy megkülönböztet egy, az alföldi magyarok közt dívó és egy, a domb- és hegyvidéki magyarság és a velük szomszédos nemzetiségek közt elterjedt megoldást. Az alföldi kötetlen - Györffy szóhasználatával élve „keleti” vagy „nomád” - gazdálkodás lényege, hogy a szántóföldi növénytermesztés a búzatermesztésen alapul, ahol figyelembe kell venni a nagyobb méretű állattenyésztés szükségleteit is. Ennek megfelelően a művelt határ nem nyomásokra oszlik, és a felszabaduló szántót rögtön az állatok legeltetésére hasznosítják. A gabonát kaszával aratják, boglyába rakják, és közvetlenül a szántóföld végén vagy külső szerűn a kalászból lóval tapostatják ki a szemeket. A hegyvidéki területeken hosszú ideig fennmarad a nyomásos gazdálkodás, a fő gabonaféle a rozs, melyet sarlóval aratnak, kévébe kötnek, és a téli időszakban a portához tartozó csűrben cséphadaróval vernek ki. Györffy megjegyzi, hogy a 19. században a kétféle gazdálkodási mód még élesen különbözött egymástól, de az utóbbi időben a két gazdálkodási rendszer közeledik egymáshoz (tegyük hozzá, hogy nem utolsósorban a technikai újításoknak és az árutermelés kiteljesedésének következtében). Györffy az Alföld mezőgazdálkodását nem tekinti a honfoglalás előtti magyar mezőgazdaság egyenes leszármazottjának, hanem a török világ pusztításával magyarázza. Egyszerre vázolja fel a környező népeknek, különösen a szlávoknak a magyar mezőgazdaságra gyakorolt hatását és a magyar mezőgazdaság önálló belső fejlődését. Annak ellenére, hogy érdeklődése, illetve összefoglalója nem terjed ki a magyar népi mezőgazdálkodás széles összefüggéseire és a leirtaknál jóval differenciáltabb rendszerére, mégis egy tudományos rendszerelvű elméletet ad, mely a nagytáji termelési rendszerek különbözőségére fekteti a hangsúlyt, és mindkét rendszer optimális működését kívánja megragadni. Elmélete több kutatót inspirált mind a gyűjtő-, mind pedig a feldolgozómunkában. A magyarság néprajza megjelenését követően a Néprajzi Múzeum keretén belül megfogalmazódott a néprajzi tárgyak gyűjtésének és feldolgozásának új szempontrendszere. Gunda Béla Az elvetett búzától a kenyérig című gyűjtési útmutatójában kiterjedt gyűjtési szempontokat fogalmazott meg (Gunda 1939a). K. Kovács László pedig Néprajzi múzeológja című munkájában a korszerű muzeológia követelményeit foglalta össze (Kovács 1939b). K. Kovács beszámol arról, hogy 1939 tavaszától új leltározási módot, az úgynevezett leíró leltározási módot vezették be. A továbbiakban a szerző a gyűjtés lehetséges módszertanát, a gyűjtött tárgy történetének, kapcsolatrendszerének számtalan értelmezését adja. A kézikönyv írásának idején 15 szakcsoportra oszlott a magyar népi kultúra tárgyi anyaga. Csak a földművelés-gyűjtemény szempontjából érdekes csoportokat sorolva: I. gyűjtögető gazdálkodás, II. halászat, III. vadászat, IV. gazdálkodás, V. állattenyésztés, VI. teherhordás, közlekedés (Kovács 1939a. 7). „A gazdálkodás csoportba a termelő gazdálkodás körébe tartozó anyagot soroljuk. Az alcsoportok alakításakor kerüljük a részletes felbontást... Ezáltal megteremthető az egységes szisztéma a tárgyi (múzeumi) és az írásos (adattári) anyag között.” (Uo. 10.) Ezek után K. Kovács így osztja 17 csoportba a gazdálkodás anyagát: 1. „A földtulajdon”; 2. „Irtvány, újfeltörés”; 3. „A talaj megmunkálása”; 4. „Termesztett növények”; 5. „Talajjavítás, trágyázás”; 6. „Vetés”; 7 „Aratás”; 8. „Hordás, nyomtatás, cséplés”; 9. „Terménybetakarítás”; 10. „Termények eltartása”; 11. „Kertgazdaság”; 12. „Gyümölcstermelés”; 13. „Szőllőmívelés”; 14. „Erdőgazdálkodás”; 15. „Mértékek, értékek, bér”; 16. „Gazdasági és igaszerszámok”; 17. „Takarmányok” (uo. 10).
