Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
II. A NEMZETKÖZI OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Wilhelm Gábor: Ázsia-gyűjtemény és Indonézia-gyűjtemény
546 Wilhelm Gábor Mivel az egyes tárgyak, sorozatok és gyűjtemények értékelése időben változhat, rendkívül kockázatosak a tárgycserek. Bármely kiemelt tárgynak, még ha „hasonló” is más, például sorozatbeli tárgyakhoz, gyorsan változhat a megítélése, ha valamilyen módosulás történik a gyűjteményen belül, vagy újabb információk látnak napvilágot a tárgyról, gyűjtőjéről142 stb. Egyetlen kivételnek tűnnek azok a tárgyak, melyek teljesen megegyeznek más meglévő tárgyakkal, azaz hiányzik belőlük mindenfajta egyediség. Talán a leginkább bizonyos típusú fegyverekre illik ez a leírás, nyílvesszőkre, tucatpajzsokra, egyes dárdákra. Másrészt természetesen ezek azok a tárgytípusok, melyeket a legnehezebben lehetne cserélni. A gyűjtemény mai tagolásának jövője kérdésében szét kell választani a raktári és a leltári tagolást. Ha a raktári tagolás szempontjából minél jobban elkülöníthetőek a kisebb földrajzi egységek - mely nem feltédenül felel meg a tárgyak megfelelő tárolása szempontjából fontos, anyagtípusok szerinti tárolásnak annál átláthatóbbak a gyűjteménycsoportok. Ilyenkor lehet a földrészeket képviselő gyűjteményeket több muzeológus között is hatékonyan megosztani. Az Ázsia-gyűjtemény esetében ebből a szempontból tűnik luxusnak az Indoné- zia-gyűjtemény leválasztása. Ha külön muzeológus foglalkozna például ez utóbbival, ésszerű lenne, ha együtt kezelné a szárazföldi délkelet-ázsiai tárgycsoportokkal. A leltári felosztás esetében az elsődleges kritérium, hogy az egyértelmű legyen. Pillanatnyilag a legtöbb probléma akkor adódik, ha egy-egy tárgy elkallódik a helyéről, főképp ha kikerül a megfelelő gyűjteményi raktárból. Mivel a revíziók raktáronként zajlanak, gyakran évtizedek kérdése, míg bizonyos tárgyak megléte vagy holléte tisztázódik. A raktárokon belüli tájékozódás szintén sokszor gondot okoz, ha az egyes tárolóknak nincs azonosítószámuk vagy -jelük, és a tárgyak pontos helyét és mozgását nem tartják állandóan számon. Ha ez megvalósul - ráadásul számítógépen -, a raktáron belüli elrendezés gyakorlatilag tetszőlegessé válhat,143 sőt a raktáronkénti tárolás is elvileg lényegtelen lesz. A legfontosabb mindenképpen az, hogy a múzeum összes tárgyáról való információk a legkülönbözőbb szűrők szerint hozzáférhetők legyenek. Ez egyrészt a földrajzi határterületek etnikumaival foglalkozó muzeológusok számára fontos, másrészt bizonyos általánosabb témákat vizsgáló, kiállító kutatóknak, például játék, lakás, maszk, rítus vizsgálatakor. A számítógépes nyilvántartás, ha nemcsak a klasszikus tárgygyűjteményekre, hanem a kéziratokra, fotókra stb. is kiterjed, nagymértékben meg tudná gyorsítani például az ilyen jellegű gyűjteményfeldolgozásokat. A múzeum irattárának éves nyilvántartását átfésülni a megfelelő gyűjteményre vonatkozó levelek, feljegyzések miatt többnapi munka manuálisan. Ugyanez vonatkozik maguknak a dokumentumoknak az elolvasására. A probléma mindkét esetben az, hogy nagy anyagban kicsi a találati arány. Számítógépes kereséssel napokat lehet megtakarítani. Hasonló a helyzet a tárgygyűjteményekre vonatkozó kimutatások elkészítésekor. Az éves gyarapodás összeállítása napok kérdése volt, és a leltárkönyv, illetve törzskönyv együttes kezelését követelte meg, ráadásul sok hibalehetőséget rejt magában. Számítógéppel mindez egyetlen művelet. Arról nem beszélve, hogy minden egyes kimutatás külön-külön ugyanezt a mennyiségű munkát igényli. Például a tárgyak pontos földrajzi megoszlásának, típus szerinti arányának, leírókartonnal való ellátottságának elkészítése megköveteli az elölről való munkát. 142 Röviden: a néprajzi tárgyak értéke, megítélése kontextusfüggő. 143 Akár leltári szám szerint is történhet.
