Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szűcs Alexandra: Szokás- és játékgyűjtemény

Szokás- és játékfryűjtemém 373

csak néhány játékszerrel gyarapította a gyűjteményt (1947 és 1968 között összesen 25 darabbal). A 2. világháború utáni játékkutatás is hozott néhány kiemelkedő eredményt, de nem a játékszerek kutatása- területén.

Az új feladatok kijelölése vonatkozott a muzeológiai feladatokra is, új gyűjtési elvek fogalmazódtak meg. A földrajzi mutató elkészítése után előtérbe került a földrajzi szempontú hiánypótlás (például Fél 1989. 6; K. Csilléry 1989b. 30), de az új tárgytípusok gyűjtése is (Fél 1989. 11). Emellett új társadalmi rétegek felé fordult a kutatás, ezen belül az egyik legfontosabb a polgárosodás folyamatainak vizsgálata lett. A hétköznapok dísztelen tárgyainak gyűjtése már nem csupán célkitűzés maradt. Ugyanebben az időszakban kezdődtek a monografikus gyűjtések, melyek az átányi kutatás és tárgygyűjtés mellett egyéb példákat is szolgáltattak (például a palóc házbelső). Komoly törekvés indult, hogy a múzeumba kerülő tárgyak többsége a kutatók gyűjtései révén kerüljön be, a kutatók-egyéb gyűjtők aránya megforduljon (FÉL 1989. 6). Ez utóbbi a szokás- és játékgyűjtemény esetén is elmondható, legalábbis ebben az időszakban. Ugyanakkor annak ellenére, hogy muzeológusok által gyarapodott a gyűjtemény, kimondottan a gyűjtemény tárgyait illetően a gyűjtések mögött nem mindig fedezhető fel tudatosság.

Mindezek hátterében az akkor már régóta központi kérdéssé vált adatolás/adatolt- ság állt. A tárgyakról az 1930-as évek előtt minimális nyilvántartást készítettek, melyben nem jegyeztek le fontos adatokat. Az 1930-as évektől vezették be az új „leíró leltározási módot”, amely sokkal több, a tárgyakra vonatkozó információt tárolt (KOVÁCS 1939b. 3). 1950-től a múzeumban is bevezetésre került az országosan egységes, kötelező új leltározási rendszer, ez alkalommal a ma is használatos formában. Egyes gyűjteményekben a már meglévő tárgyakat is megpróbálták utólag adatolni, több-kevesebb sikerrel (Fél 1963a). Ez az igyekezet a „hagyomány tárgyai” gyűjteményben nem mutatkozott meg, jóval később, főként az 1960-as években történt meg ez a munka Györgyi Erzsébet jóvoltából. A szokás- és játéktárgyak tekintetében különösen igazak Fél Edit néma tárgyakra vonatkozó sorai: „a tárgyak a maguk puszta megjelenésében: anyagukkal, formájukkal, díszítésükkel szólhatnak a kutatóhoz, életükről, emberi-társadalmi vonatkozásaikról azonban mit sem lehet tudni” (Fél 1963a. 81).

1959-1996. A gyűjtemény életében a következő fordulópontot Györgyi Erzsébet 1959-es múzeumba való belépése jelentette. Igaz, néhány évig (1963-ig) még Szendrey Ákos volt a hivatalos gyűjteményvezető, ám ez kevésbé befolyásolta a gyűjtemény sorsát, mint Györgyi Erzsébet tevékenysége, ezért inkább az utóbbihoz kapcsoltam a következő korszak kezdetét, amely megszakítás nélkül 1995-ig tartott. Ezért nem osztottam fel ezt a viszonylag hosszú időszakot, melyben természetesen megfigyelhetőek majd kisebb-nagyobb változások, ám a korábbiakhoz hasonló jelentős fordulatok nem befolyásolták döntően a gyűjtemény életét.

Az 1960-as évektől az 1970-es évek közepéig a gyűjtemény ismét, immáron másodszor, felfelé ivelő szakaszába lépett. Ekkor zajlott egy alapos raktárrendezés, melynek eredményeként több száz szám nélküli tárgy leltározása és azonosítása történt meg, rengeteg hiányzó leíró- és utalókarton készült, a meglévő leírások szakirodalmi hivatkozásokkal egészültek ki, megélénkült a tárgygyűjtés, önálló kiállítás született a gyűjtemény anyagából, és megjelent néhány publikáció. A megtorpanás az 1970-es évek elejétől figyelhető meg, melynek hátterében a Kossuth téri épületbe való átköltözés állt, ami 1975-ben indult. Ezt követte a kicsomagolás, az új raktárban a raktári rend kialakítása, az 1981-es revízió, az új állandó kiállítás munkálatai, illetve a megélénkülő közművelődési feladatok. Az 1970-es évek elejétől az egész Magyar Osztály tárgygyarapodása csökkenő tendenciát mutatott, melynek hátte