Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Csupor István: Kerámiagyűjtemény
KERÁMIAGYŰJTEMÉNY CSUPOR ISTVÁN A Néprajzi Múzeum egyik legnagyobb műA gyűjtemény története tárgykollekciójának számító kerámiagyűjtemény történetét maradéktalanul egy revízió és annak utómunkálatai után lehetne megírni, így ez a munka bizonyos fokig torzó marad. Ugyanakkor - az 1977-es, Kresz Mária írta alapos gyűjteménytörténeti összefoglalóhoz képest (KRESZ 1977b) - nem kevés új adatot tartalmaz. Ezzel együtt az újabb kutatások eredményei még átrajzolhatják a képet. A kerámiagyűjtemény történetének írásakor az a megoldás tűnt a legcélszerűbbnek, hogy a gyűjtemény gyarapodását szigorú időrendben kövessük végig, párhuzamosan a kerámiakutatással, hiszen ez a két terület egymással párhuzamosan haladt, néha eltávolodva, néha egymáshoz közeledve, de egymást mindenképpen befolyásolva: egyszer a gyűjtések inspirálták az adatok összefoglalására a kutatást, máskor viszont a szakirodalomban megjelenő adatok igazolására, kiegészítésére szolgáltak a tárgygyűjtések. A népi(es) fazekasság iránti érdeklődés legelőször ugyan a népművészet felfedezésével párhuzamosan jelentkezett, de valamelyest el is tért annak általános irányvonalától. A fazekasságot az ipartörténet és a régészet vette górcső alá, egy cseppet sem véletlenül, ráadásul igen gyakorlatias céllal: az ipartörténet az akkoriban kialakuló „műipar”, az iparművészet gyökereként kívánta a népi fazekasságot felhasználni, attól ödeteket kölcsönözni, tárgyi anyagából meríteni (nem utolsósorban a „nemzeti stylt” kereső törekvésekhez). A régészet pedig ahhoz a kétségtelenül pozitivista elképzeléshez keresett anyagot, amelynél a leleteket a recens agyaggal együtt próbálta meg tárgysorozatokba állítva rekonstruálni a fejlődés útját. Európa a „nemzeti háziipart” gyakorlatilag az 1867-es párizsi világkiállításon fedezte fel, itt figyeltek fel a látogatók és a szakemberek egyaránt azokra a jelentős különbségekre, amelyek az egyes kiállító országok kultúrája között megmutatkoztak. A „nemzeti háziipar” a népművészet egyik első megnevezése volt, de kapcsolódott ez a mozgalom ahhoz a romantikus attitűdhöz is, amely az úgynevezett „nemzeti styl” megteremtését, a sajátosan nemzeti, felismerhetően az adott nemzethez köthető művészet megteremtését tűzte ki célul, és gyakorlatilag a háttérbe szoruló, nem egy helyen végveszélybe került egykori kézműves hagyományok megmentését és átmentését szolgálta (a gyáriparral, a tömeggyártással szemben jelentkező iparművészet területén belül). Ez az elképzelés különösen azokban az országok-
