Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
Útmutató... 19 mációhordozókra is kiterjesztjük a néprajzi gyűjtemények tartalmi érvényességét, valamint a terepet felváltjuk - vagy helyettesíthetjük - a tágabb értelmű kulturális környezet fogalmával. Ennek nyomán a következő értelmezési keretet lehet felállítani: A néprajzi gyűjtemény, antropológiai dokumentáció, az etnográfiai adatok rendezett halmaza olyan kiterjedt, sokrétű adatbázis, mely magában foglal kulturális környezetből - terepről, laboratóriumból, könyvtárból és levéltárból - származó tárgyi javakat a legegyszerűbben megmunkált kődarabtól a művészi értékű alkotásig, képi produktumokat és ökológiai tényeket - értve ezen a környezet rekonstrukcióját elősegítő növényi, állati, természeti maradványokat -, valamint mindezek kontextuális viszonyainak írásbeli és vizuális megfigyelésen alapuló dokumentációját (Parezo 1996. 150, 169). A meghatározás a gyűjtemények tartalmát a lehetséges információtípusok tág körében jelöli meg, és annak szerves részeként definiálja az adatnyerés, az adattá alakítás folyamatának, körülményeinek dokumentumait. Az elmondottaknak két, egymástól elszakíthatatlan kulcseleme van: a néprajzi tárgy fogalma és a kiválasztás ténye. Feltehető a kérdés: mi a néprajzi tárgy? Legáltalánosabb ontológiai értelemben a kutatás eredménye, mert a kutatás változtat tárgyakat néprajzi tárgy- gyá (Kirshenblatt-Gimblett 1998. 17—78; Fejős 2000c). Megkülönböztethető ugyanakkor a néprajzi tárgy (mindaz, amire a néprajz rámutat, amit vizsgálatának körébe von) és a múzeumi néprajzi tárgy, mely utóbbi a kiválasztás által tényleges kontextusváltás eredménye, s nem csak az interpretációé. Kerülve az extrém példát, könnyen belátható, hogy például présházak, hegyoldalba vájt pincék néprajzi, de nem múzeumi tárgyak. Azzá válhatnak a szabadtéri néprajzi muzeológia speciális eljárásai révén. Egyszerű, triviális ez a példa, de az adatképzés alapelve ugyanaz, mint ami az általános kutatás és a múzeumi munka (mai) helyzetében a nagyobb eltérések esetében is fennáll (lásd például a városi vagy középosztálybeli mindennapi élet vizsgálati irányait, s ennek a muzeológiában még mindig tapasztalható gyökértelenségét). A néprajzi tárgy meghatározásában az eljárás magva tehát a kiválasztás, az eredeti környezetből való kiemelés gesztusa és annak különféle tényleges módszerei. Minden múzeumba vitt néprajzi tárgy kontextusváltást jelent, sőt az eredeti környezet megváltoztatását, szétrombolását. További lépésekként a kiállításokon a műtárgyat vagy új értelmezési keretbe helyezik, vagy megkísérlik az eredeti kontextus felidézését, utánzását. Ezek az eljárások a néprajzi tárgykiválasztás és tárgyfelhasználás többféle változatában valósulnak meg, melyek elemzésével feltárható a néprajzi tárgy fogalmának változása, s tágabban a néprajzi tudás termelésének adott keretek között végbemenő rendszere és technológiája. Ezáltal a gyűjteményi tárgy már nemcsak eredetének, hanem új felhasználójának dokumentuma is (vö. Feest 1993. 91, 94). Az érvelést a gyűjtemények megalkotta tudás felhasználása szemszögéből is megerősíthetjük. A tárgyak rendszeres gyűjteménnyé alakítása a világ megismerése s megismertetése érdekében történik - minden mellékkörülmény ellenére is. De ahhoz, hogy a tárgyakat, néprajzi információkat a célra megfelelően felhasználjuk, elengedhetetlen követelmény megismerni az adattá alakítás folyamatait, valamint az annak eredményét utóbb befolyásoló tényeket. Egyszerűbben szólva: ahhoz, hogy a tárgyakból jelentéseket olvassunk ki (a kezünkben lévő tárgyakat jelentésekkel ruházzuk fel?), mindenekelőtt élni kell a komplex forráskritika módszerével. Sajátos módszerekről lehet beszélni, melyek a formációs folyamatok két nagy területével állnak összefüggésben: hagyományos kifejezéssel élve a gyűjtés és szerzeményezés, valamint a szorosabban vett múzeumi munka eljárásaival.
