Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
Halászatgvűjteme'ny 127 Komolyan megfontolandó, hogy a jövő érdekében nem kellene-e az összes nagyhálóféléből begyűjteni a típusokat és változatokat hitelesen, félreérthetetlen egyértelműséggel képviselő darabokat (bármennyire „megfizethetedenül drága” is lenne), azaz a folyami ke- rítőhálóból, a gyalomból, a ke'tközhálóból, a laptolóból, a pintyből, a palónyából, a sleppzsdkból, a tükörhálóból (vö. Sólymos 1965. 155-159, 185-218; Szilágyi 1995. 163-198). Legyen bármennyire alkalmi is a halászati anyag jövőbeli gyarapítása, a változások nyomon követésének, azaz a mindenkori jelen vizsgálatának az - eddig elmondottakból köny- nyen levezethető, a halászati kutatásokban eddig is jelen volt - igényét szintén célszerű számításba venni. Az igény persze csak akkor fejleszthető kutatói programmá, ha halászatkutató lesz a „nyomon követő”, aki a hagyományos halászatot is, a kutatástörténet tanulságait is alaposan ismerve fel tudja mérni, hogy milyen eszközhasználati módok tanulmányozása, muzeológiai dokumentálása tekinthető még és milyenek már semmiképpen sem etnográfusi feladatnak. Bár számon tartom, hogy a halászat és a sporthorgászat kölcsönös egymásra hatása néprajzi elemzésre érdemes, a sporthorgászok eszközhasználatát teljes egészében kívül re- keszteném a halászatgyűjteményen. Annak ellenére, hogy akár antropológiai, akár szociológiai vizsgálatot bizonyosan megérdemelne a sporthorgászat, mely - nem árt ezt is számon tartani - az egyik legnépszerűbb „szabadidős tevékenység” Magyarországon. 300 ezer főt meghaladó, kiválóan szervezett, és - a mi szempontunkból ez sem lényegtelen - „folklórként” értelmezhető szubkultúrával is jellemezhető a „sporthorgász-társadalom” (vö. Szilágyi 1992b). Ha azonban a mind rafináltabb, mind drágább, a nemzetközi piacról beszerzett teleszkópos, üvegszálas, peremorsós stb. sporthorgászkészségek értelemszerűen nem minősülhetnek „néprajzi tárgynak”, bárki legyen is - társadalmi értelemben - a használójuk, és bármilyen mértékben tágítsuk is a „néprajzi tárgy” fogalmát, az elemi logikával ellenkezne a sporthorgászok által szintén használt kuttyogató, vágóhorog szák vagy csalihalfogó emelőháló néprajzi gyűjteménybe sorolása. Noha - vitathatatlanul - mindezeknek a segédeszközöknek a közveden „előképei” - a hagyományos halászathoz tartozva - bármelyik néprajzi gyűjteményben fellelhetőek. Azokat az eszközöket (és segédeszközöket) viszont, amelyek a halászok és az orvhalászok innovációs készségét bizonyítják, fenntartás nélkül „néprajzi tárgynak” fogadom el. Ha a nagyipari eredetű anyagok és eszközrészek felhasználásával összeállított hálók, varsák, horogkészségek évtizedek óta a gyűjteménybe sorolódtak, aligha lehet komoly érveket felhozni a már meglévő, de a gyűjteménybe még be nem vitt és az ezután megszülető, „új” eszközök figyelmen kívül hagyása mellett. Azok ellen az eszközök ellen sem lehet, amelyek az ún. „népies” halászathoz mind lazább szálakkal kapcsolódó mai orvhalászok eszközkonstrukciói, és bennük a hagyománykövető formák hagyományidegen technológiai megoldásokkal keverednek. Ilyenek például a közelmúltban leírt dróthálós tapogatók, melyeknek vázát ugyan vaspálcákból hegesztéssel vagy hidegkovácsolással alakítják ki, mégis az adott vidéken hagyományos formát követik. Azokon a vidékeken ugyanis - jellemzően az Alsó-Tisza mentén -, ahol a meghajlított vesszőkre szerelt hálótapogató volt az „előkép”, a dróthálós változat vaspálca váza ugyanolyan formájú, mint a vesszőkáva volt. Ahol viszont a csonka kúp alakú vesszőtapogatót helyettesíti az új anyagú borító (a Közép-Tisza vidékén, de a Fertő tónál is), a dróthálót tartó vaskeret - az első és hátsó kerékpárabroncs és az ezeket összekötő rá- hegesztett néhány vaspálca - csonka kúp alakot formáz (vö. Szilágyi 1995. 45-56; Bárdosi 1994. 151). Hasonlóan a hagyománykövető orvhalász leleményessége épült bele a vasvillák szigonnyá alakításába, illetve a sporthorgászok által hasztalanul kárhoztatott gereblyézés esz