Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
Útmutató... 11 Másodsorban - mindezzel párhuzamosan - ez a kötet a tudományos, a muzeoló- giai gyakorlat szélesebb távlatú összefüggéseinek megvilágítására és tudatosítására vállalkozik - kapcsolódva a nemzetközi kutatások újabb irányzataihoz, az „új muzeológia” szemléletéhez. Ez az értelmezési kísérlet jelzi azt a tágabb tudományos kontextust, amibe e vállalkozás illeszkedik kiindulópontját és tartalmát tekintve, még akkor is, ha - s alább erről is lesz még szó - a kötet jelenleg inkább csak kezdeményét vagy az elvárhatónál talán szerényebb kutatási eredményét nyújtja a nemzetközi vizsgálatokban ma egyre inkább érvényesülő nézeteknek. A Néprajzi Múzeum gyűjteményeit tárgyaló kézikönyv tehát e két gondolkodási irányhoz kapcsolódik, miközben gyakorlati célokat is szolgál. A kötet minden eddigi kísérletnél részletesebben mutatja be a múzeum tárgyállományát, különféle hordozókon rögzített archivális dokumentumait, nem egyenként, hanem gyűjteményi csoportok szerint. Közli a tanulmányok egyesített irodalomjegyzéke formájában az intézményre vonatkozó s a múzeumi anyagot feltáró publikációk eddigi legteljesebb bibliográfiáját. A szervezeti változásokat, az intézmény státusának alakulását és az elhelyezés állomásait kronológia foglalja össze. Külön jegyzékek összesítik a múzeum minden eddigi kiadványát, kiállításait - néhányukat a kötet válogatott képanyag segítségével be is mutatja az intézmény vezetőinek, az egyes gyűjteményeket gondozó muzeológusoknak a névsorát. Az elméleti-tudománytörténeti munkán túl mindezzel mint valódi kézikönyvvel a múzeumi anyagban való tájékozódást és a további kutatást kívánjuk elősegíteni. Egy múzeum története alapvetően a gyarapo- A tágabb tudománytörténeti dás története. Ehhez hozzátartozhat az esetle- keretek ges veszteségek, visszaesések-stagnálások, a leválások, az osztódások, vagyis a növekedéssel szemben ható események története is, azonban nem ez a meghatározó. A múzeum intézményi fejlődése, a munkatársak létszámának bővülése és különösképpen a gyűjtemények állományának növekedése a gyarapodás legfontosabb mutatói, amelyeket legegyszerűbben a múzeumi krónikák emelkedő számsorai fejeznek ki és tesznek vonzóvá. Hogyan lehet azonban mindennek a hátteréről, az okairól és nem kevésbé a határairól számot adni? A múzeumok vagy gyűjtemények történetét többféle módon lehet megírni. Két fő irány körvonalazható, amit nemzetközi tapasztalatok is megerősítenek (Hooper- Greenhill 1992. 18-22; Jones 1993. 213). A bevett eljárás a kronologikus jellegű, a múzeumok „fejlődését” leíró növekedésrajz - mindenre kiterjedő, enciklopédikus jelleggel vagy tömörebb, a részleteket mellőző rövid formában. Az előrehaladás akadályai, a kedvezőtlen események és körülmények másodlagos jelentőségűek maradnak, amiket az elődök többnyire sikerrel megszüntettek, hiszen az intézmény léte - a történet megírása pillanatában - igazolja, hogy úrrá lettek a nehézségeken, ha nem is mindenben megnyugtató módon. Jellemző megoldás, amikor egy-egy intézmény fejlődése a meghatározó személyiségek, az intézmény múltja nagy alakjainak tevékenységét méltatva rajzolódik ki. A körülményekkel dacoló „nagy ember” munkásságát ecsetelő bemutatás rendszerint arra hangolja az olvasót, hogy azonosuljon a történtekkel. Ez a típusú bemutatás így nyílt vagy burkoltabb formában üdvtörténeti színezetű. A visszatekintés a kortársak szakmai és erkölcsi önbecsülését is kifejezi, mivel az intézmény múltjára úgy tekintenek, mint amely során a folyamatos gyarapodás az adott szakterület társadalmi rangját, elismertségét, fontosságát emeli, s ez buzdítólag hat az utódok
