Thain János - Tichy Kálmán: Kisalföldi és gömöri népi építészet (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 4; Budapest, 1991)
„CERUZÁVAL A VÁRTÁN". Két szlovákiai magyar népművészeti gyűjtő a század első feléből
Ahhoz, hogy Thain János és Tichy Kálmán néprajzi munkásságát jobban megérthessük, ismernünk kell a korabeli szlovákiai magyar szellemi életnek (ezen belül elsősorban természetesen a néprajzi tudományosságnak, néprajzi múzeológiának) a kisebbségi létből fakadó kötöttségekkel és ugyanebből is származtatható erős tenniakarással meghatározott helyzetét. Az imént jelzettek a két munkásság tudománytörténeti helyét, értékét segíthetnek megtalálni; szaktudományos hozadékuk önmagukból adódik és kamatoztatásuk a további szakkutatás feladata. Inkább illusztrációként, a két szerző és a korabeli szlovákiai magyar szellemiség stílusát érzékeltetendő került a rajzok elé egy-egy, a témákat közvetlenül is érintő - stilárisan kissé javított - ismeretterjesztő cikk (Thain János írása időben kívül esik ugyan az általunk most tárgyalt időszakon, de az egész munkásságot tekintve teljes mértékben indokoltnak tartjuk mostani közreadását). A mellékelt térképek a rajzokon szereplő tárgyak, építmények lelőhelyeinek pontosítását szolgálják. * Az egykori Felső-Magyarország, a mai Szlovákia területén élt népcsoportok (magyarok, szlovákok, németek, ruszinok) néprajzi kutatásával a magyar néprajztudomány a kezdetektől fogva rendszeresen foglalkozott. Bizonyságul elég beleolvasni az 1889-ben alakult Magyarországi Néprajzi Társaság (1892-től Magyar Néprajzi Társaság) alapszabályzatába, illetve áttekinteni az azt tükröző szervezeti felépítést (minden akkori magyarországi nemzetiségnek külön szakosztályt alapítottak), valamint elég felütni az 1890-ben indult folyóiratának, az Ethnographianak bármelyik korai évfolyamát: szlovákiai vonatkozású (nem magyar!) tanulmányokkal, közleményekkel szinte mindegyikben találkozunk (vö. KÓSA 1989. 17-18). Amíg azonban a korabeli szlovák szellemi életen belül, igaz a kisebbségi helyzetből adódóan általában fokozottabb erőkifejtést igényelve, de a központi szervektől mégis csak függetlenül, fokozatosan kibontatkozhattak a helyi, önálló, öntörvényű szlovák néprajzi kutatás és tudományosság személyi, részben intézményes feltételei (vö. URBANCOVÁ 1970 és 1987), addig a később Szlovákiához került magyar lakosságú vidékek (tehát a mai Dél-Szlovákia) viszonylatában ez 1918 előtt nem következett be. Magyarázható ez a vidéki szellemi-kulturális központok hiányával, a közeli Budapest erős kisugárzó és magábaszívó hatásával, illetve azzal, hogy a többségi nemzethez való tartozás tudata nem ösztönözte a regionális érdekű kutatóhelyek, szellemi központok kiépítését. Ennek következtében az 1918 után fokozatosan kibontakozó szlovákiai magyar szellemi, kulturális életen belül a lassan induló néprajzi kutatások (mint ahogy minden tudományág) a szó szoros értelmében minden előzmény nélkül valók voltak. Az alábbiakban ezeknek, 1918 és 1938 (illetve 1945) közötti működési feltételeit, főbb jellemzőit, eredményeit kíséreljük meg számba venni, elsősorban a korabeli sajtó publikációi, illetve levéltári források, kortársi visszaemlékezések alapján. 2 1918-ban, az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával Szlovákia déli, szélesebbkeskenyebb határmenti sávjában jelentős mennyiségű magyar nemzetiségű tömeg került kisebbségi helyzetbe. E lakosság számarányát tekintve egymásnak ellentmondóak a korabeli 2. Dolgozatunkban csak a legszükségesebb forrásokra hivatkozunk konkrétan, ám az irodalomjegyzékben igyekszünk megadni a téma részletesebb könyvészetet is (még aprólékosabb könyvészeti anyaggal szolgál: LISZKA 1988 és 1990).
