Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

3. Pásztortanyák

tokbavételénél. *) A földközösségen alapuló, nomád jellegű földmívelés és állattenyésztés olyan sokáig élt hazánkban is, hogy bátran megnyugodhatunk Herman Ottó megállapításában : ,,Ezek a messzelátó fák .... alkalmasint az időleges jogszerzés jelei voltak abban az időben, a mikor a legelőterületek és rétségek még teljesen szabadok voltak, földtulajdon nem vala, a pásztor pedig vándorolva legeltetett." **) A lókaró az eleségestaliga rúdja előtt, attól mintegy öt-hat lépésre, van leállítva. Ehhez kötik rendszerint a fölnyergelt lovat, a melyikkel a legeltetésre indulnak, vagy azokat a hátaslovakat, a melyeknek gazdája látogatóban van a cserénynél ***) Az elsőcserénytől ugyancsak öt—hat lépésre a három — hol több, hol kevesebb — bornyúkaró áll ; ezekhez kötik éjszakára a szopós borjakat, a miért is mindegyikre hosszú pányvaköt él van fölcsavargatva. A cserény tűzhelyéből, lószárnyékából, taligájából, továbbá az állófából, lókaróból, bornyúczövekekből kialakult pásztortanyához mindenkor több olyan különleges bútor, edény, szerszám tartozott, a mi nélkül a teljes cserény képe nem volna teljes. A cserények fölszerelése még napjainkban is elég eredeti ahhoz képest, hogy már vagy egy félszázad óta rendszeresen vonul a pusztákra is a boltok és vásárok mindenféle g,yári hm-lomja. Egyrészt a hagyományokhoz való szívós ragaszkodás, mely a pásztornépet ma is legjobban jellemzi, másrészt a gyári portéka olcsósága teszi azt, hogy némelyik pásztortanyánál egymás mellett találjuk a kő- és vas-korszakot : a pásztor tarisznyájában a szarutőrök mellett a vastőrököt, a csontár mellett a vasárat, a hasibőrből való szirony mellett a viaszkosczérnát ; a cserény tűzhelyében a szolgavas mellett a szolgafát, a bádogkanál mellett a fakanalat, a bádogkanna mellett a faedényt ; a gúnyapadon a suba mellett a posztóköpönyeget, a csizma mellett a bakancsot, a bocskor mellett a papucsot. A vándorpásztorkodásnak taligás korszakában a fölszerelés bizonyára csak a legszükségesebb dolgokra szorítkozott. A múlt század elejének gulyásszámadója kevés holmijával beérte : „Nem kell, nincs is sok czifra podgyászom.. . Bogrács, vödör, szolgafa, fakanál, Egyebem, de több minek is annál... Alám gyűröm bőrszéknek a subám." *•**) A Vahot-félc leirás elég tökéletes leltárát adja az ötvenes évek cserényének : „Főzőedényük az úgynevezett „bogrács" avagy „vasfazék", mely több rendbeli. Egy bogrács különösen a tarhó készítéséhöz használtatik s ez igen nagy A bográcsot a tűz fölött, egy oldalt állított görbe fára fülénél fogva akasztják s ezen görbe fát „szolgafának" nevezik.... több rendbeli vödör, dézsa, fazék, számos kis 4-lábú szék, hasonló a zsámolyszékekhöz, melyeket „gyalogszékek"-nek is neveznek, és antik idomú edények." f) A régi halasi cserény fölszereléséből ösmeretesek *) L. : Lázár István : Alsófehér vármegye magyar népe. Etnográfiai tanulmány. — Alsófehér vármegye monográfiája. I. Nagyenyed, 1899. **) L. : Herman Ottó : A magyar ősfoglalkozások köréből. ***) A régi világban hol a komiszárusoknak hol a betyároknak lova. Herman Ottó emlékezik a bitangkaróról is ; ez a cserény hátamegett állott s a bitangságba jutott jószágot kötötték hozzá. L. : Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből. **•*) L. : Sorsával megelégedő gujásnak dalja. j) L. : Vahot Imre : Kecskemét és a kecskeméti puszták. Az antik idomú edények alatt valószínűleg azokat a zsir- és vajtartókat érti, a milyenek még ma is találhatók a kecskeméti régi házaknál.