Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

1. A Kecskeméti pusztaság

pusztákra az ország minden részéből szivárog a nép. Uj fogalom születik az előbb még néptelen vidéken, a földéhség, a mely előbb a községi belső határokat, majd a külső közlegelőket osztja fel. A tanyás gazdálkodás mellett mintagazdaságok keletkeznek, erdősítéseket végeznek, okszerű állattenyésztés indul. A sikeres szőllőtelepítés, kertigazdálkodás nyomán kifejlődött u. n. ,.homoki kultura" pedig a múlt század végére döntő módon megváltoztatta a vidék arczulatát. Az egykori kecskeméti pusztaságból ma, a XX. század küszöbén, csak a nagyobb községek és uradalmak marhaállományának nyári hevertelesére, följavítására rendelt u. n. közlegelők, baromjárások, vagy a forgalmi útak vonalából kieső, művelésre még nem érdemes buczkás, mocsaras területek maradtak mutatónak. A napról-napra előretörtető földművelés, meg a szükség ezekbe a szüzföldekbe is beleakasztotta ugyan már ekéjét, de azért az élőföldeknek itt még nincs nagyobb jelentősége, mint az, hogy a pusztán élő lakosságnak, lábas jószágnak legelső szükségleteit kielégítse. Érintetlenül találjuk még itt a széksós bogárzótavakat, a vizeres laposokat, a tocsogós kelőket, a haragoszöld söm— jékeket, a szénás szittyákat, a zsombékos turjányokat, a ragyás vakszikeket ; a gyöpes szigeteket, a kopár siványokat, a hegyes-völgyes buczkákat, a magányos kenyérváróhegyeket. A buczkák tetején szelíd nyárjasok rezgetik ezüstszín leveleiket, a domboldalokon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány scfüsefafélék társaságában ; a homokon királydinnyék közül emelik magasra boglyas üstöküket az ökörfarkkórók ; a fakó gyöpön bundás giz-gazok eresztenek mély taraczkokat ; szanaszét a mezőn száraz ördögszekeret hajt a szél ; a siványokról lengő árvalányhaj integet a kelők hullámzó nádasának. A buczkák rejtekében rókák lapulnak, a levegőben sasok kóvályognak, a laposokban bibiczck sivalkodnak, a kelőkben vizicsibék hanczúroznak, a nádasok tövében bakcsók álldogálnak, a sömlyékek selyemfüvében gólyák vadásznak a vizikigyókra. Valahonnan a búkor erdők tájékáról vadgalambbúgást, a baromjárásról gulyák, ménesek, nyájak kolompszavát hordozza a szellő. . . . A puszták egykori használatára nézve álljon itt az, a mit erről a kérdésről Hornyik mond: .őseink hajdan a rendelkezésük alatt volt földeknek csak javát használták gabona-termelésre, a gyengébb talajúakat általában legeltetésre fordították." *) Ez utóbbiakat nyaraló néven említik a hagyományok, a hol is a ,,marhásabb" — vagyonosabb — gazdáikódóknak gulyái, ménesei, nyájai, vagy a „marhátlanabb" — szegényebb lakosságnak gulyákba, ménesekbe, nyájakba összevert szarvasmarhái, lovai, juhai szilaj,kodtak egész esztendőn át, sokszor a legkeményebb télben is. Evvel szemben a gabonatermelésre szánt javaföldeket telelőitek nevezték, a melyek közül a nagyobb területüek egésztelelők, a kisebbek tanyaföldek voltak. (Csirájában találjuk itt már a majoros- és tanyás-gazdálkodás kifejlődését !) A telelők a gabonatermelésen kivül rendesen még arra szolgáltak, hogy a szilaj jószágot, a gulyák, ménesek, nyájak szétverése után ott kiteleltessék. Ez a teleltetés, ha a jószág nagyszámú volt, szárnyék mellett, ellenkező esetben akolban, vagy szállásban történt és pedig néha annyi gonddal-bajjal, hogy egy-egy nagy tél vége felé már a szállások sásfedelével etették a jószágot. **) Nem érdektelen itt fölemlíteni, hogy az európai és ázsiai *) L. : Hornyik János : A város gazdasági fejlődésének története. **) L. : Takáts Sándor : Régi pásztori élat.,,Magyar

1 Nyelvőr", 1903. évfolyama.