Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

TANKÓ JÓZSEF (Jáni): Ilyen volt... (Elbeszélés)

a mü ökrünköt. Egy nagy csúf fekete ember vót, de féltünk es tôle, mint a csóré a fosztástól. O nem tudott magyarul, mü nem románul, mit csinálj? Nekem menegetett a tanolás, minden negyedévben legalább 20 napot iskolába tőtöttem, de sokat jártam az iskola mellé es. S otthon es má fel tudtak használni. Nálunk nem es úgy kérdették, hogy hány évet jártál isklába, hanem, hogy hány telet. Met tavasszal kellett pásztorkodni, ősszel es kellett pásztorkodni, s maradt a tél. De nem vót baj, met nem büntettek, azt mondtuk beteg vótam. Amikor a 4. osztályba indultam, akkor kaptam egy magyar katekizmus könyvet és a betűket átforgattam románról magyarra. Abból kezdtem tanulni. Ez volt a hittan óra es s a magyar iskola es. S én többet nem jártam iskolába, de olvasni azt örökké olvastam, ami a kezembe került. Könyvek, újságok vótak az én gimnáziumaim. Met a csángó ritkán folytatta az iskolát Szere dában abban az üdőben. Itt sok volt az Írástudatlan es. Közben minden esztendőben apámék vették a fődet. 1927ben megvettek egy nagy szántófődet s csináltak 150 ezer lei adósságot. Veszi a csángó a fődet, gürcöl, kénlódik, pedig az eszi meg őt es. Megint vót amiért dolgojzon kicsike, nagy, az egész család. Nem vót könnyű. Ezt az adósságot egészen 1940-ig fizettük. Ezalatt biza sokat jártunk likas borjúbőr bocskorba. Apánk ahol megkapott egy rossz borjúbőrt rögtön kicsereszte, bocskort csinált belőle, s mü abban legénykedtünk. Bátyámmal minden éjjel erdőbe mentünk Farkas észkába, Nyilunkba s loptuk a fát. Azután eladtuk a fakereskedőknek, így fizetgettük az adósságot, met a zsidók megvették a fát. Ezenkívül télen fuvaroztunk. Má nagyocskák vótunk. Reggel 3 órakor indultunk fuvarazni s este 9 órakor érkeztünk haza. Két rend kapcánk vót, mert egy pár otthon száradt, a másik a lábunkon vót. Totyogott sokszor a víztől. Máskor a vizes kapca reafagyott a lábra. így éltük a fiatal életünket. Ez igy ment egészen 1938 márciusáig, amikor elvittek katonának. Met közbe felcseperedtünk, legényecskék lettünk. Ekkor má nem kellett játékszereket csináljunk: vót rendes szekér, kasza, gereblye. Úgy 9-10 esztendős korunkban sírtunk apánknak, hogy szereljen fel nekünk kicsi kaszát. Drága Istenem, később,