Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

Tovább folytatva, a kocsival befordultunk a Laczkó Józsi udvarába. Bementünk a házba,nagy öröm. Azonnal asztalt terítettek mind az ötünknek, szép fehér kenyér, szalonna, kolbász, kinek ami kellett. Ettünk es, mint a farkas. Közben értesítették az egész falut, hogy megjöttek a romániai rokonok. A 13 családnak 13 kocsi vonult fel hazaszállítani a családokat a vasútállomásról. Engem János, a későbbi vejem szállított. Amikor az állomásra értünk és meglátta János, hogy milyen széplányt hoztam, már bele es szeretett a Marikába, aki nem az én lányom volt, hanem a feleségem nagynénjének a lánya. Hozzánk csatlakozott azért, hogy legyen a feleségemnek valami támasza. De a feleségem nagyon ráfizetett, sok keserűséget okozott neki a Marika. Még az első estén a János egy külön szobába vitte a Marikánkat hálni. A feleségem szinte kipattant mérgibe, de nem szólhatott semmit, mert az ő házukban voltunk. El es vette feleségül, többet reánk se nézett. Megérkeztünk február utolsó napján Kozárra és március 7-én 13 személynek kellett az asztalhoz ülni. Igaz, hogy Marika, aki csak másfél éves volt még szopott, az anyja ölében ült, Miska, aki ötéves volt, neki külön tettek ételt. Amikor kifogyott a tányérjából az étel, kiabált „még kérek, ehetnének van". A feleségem nagyon szégyellte. Még mondta es az öreg Laczkó: „ez a kölyök többet eszik, mint egy felnőtt". így ment ez egy darabig, amikor március 7-én a községi bizottság betelepített abba a házba, amelyikben most is lakunk. A ház nem volt üres, benne laktak a németek, a ház tulajdonsai: egy öregasszony, a lánya és fia, meg egy unoka. Jó nagyok voltak már a gyerekek, a 8. osztályt tanulták. És mit kaptam én a házból? Egy konyhát. Még abban is lakott egy két személyes német család, akik ki voltak már telepítve és itt húzták meg magukat. Én leültem egy székre és ki nem mentem, már vártam a kocsit, amelyik hozza a családot. Azt mondja nekem az öregasszony, „menjen ki, ebédelni akarunk". Én mondtam „tőlem ebédeljenek, én nem eszem meg az ételüket." Erre sírni kezdett, vette az ételüket és beköltöztek a másik németekhez, ott ettek és maradtak. így üresedett meg a konyha. Közben megérkezett a kocsi, amelyik hozta a családot. Elhelyezkedtünk.