Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

paszportjainkat. A rendőr felkelt szépen és mindenkivel kezet fogott és sok szerencsét kívánt és sok boldogulást mindenkinek az űj hazában. Én egy kicsit félre húzódtam az végett, hogy ne ismerjen meg a rendőr és kérdezzen, hogy hoztam-e neki es egy kis kukoricát Erdélyből. De nem így történt. A rendőr engem felismert, azonnal hozzám es jött és mondja, hogy nem gondolta volna, hogy én es ezek közül vagyok, akik utaznak. Kezet fogott velem, jónapot kívánt és azt mondja hoztál-e kukoricát Erdélyből nekem. Miért nem adtál egy keveset? Nem hoztam uram, mert nem találtam. Erre azt mondja egy román, aki vele volt a községházán es, engem jól ismert: „Te Pista legalább most ne hazudjál. Ez volt főtörzsőrmester úr, aki intézte az egész ügyet, ő hozta meg Bukarestből a paszportokat. Azért kellett neki a hatósági igazolvány, hogy utazhasson Bukarestbe. Nem kukoricáért ment ő." A rendőr megfagyott, még szólni se tudott, csak annyit mondott - „való ez?" Mondom - „való". „Ha én ezt tudom, az egész Vladnik vagvonáért se adtam volna magának igazolást." Mondom neki: „Én ezzel tisztába voltam, ki kellett valami hazugságot találni, mert sürgős volt lemenni Bukarestbe." - „Tudja mit, dicsérem az ügyességét és megbocsájtok magának, sok szerencsét kivánok." Kezet fogott, többé soha nem láttuk egymást. Másnap valóban elment 4 ember Rekecsénybe az állomásra vagont fogadni, de nem akármilyen kocsit. A legnagyobb kocsit, hogy beleférjen 93 személy csomagostól. Ez megtörtént és a nap es ki lett tűzve február 14-re. Még volt 2 napunk rendbe szedni dolgainkat. Készülődés, sütés-főzés, csomagolás. A rokonság jött segíteni, meg csak azért es, hogy egy jót egyen és mit kap ajándékba tárgyainkból, amit nem tudunk úgyse elvinni magunkkal. Szegény anyósom e napokon végig nálunk volt, vigasztalta a lányát, a gyerekeket ápolgatta. Kivált Mihálykát és Marikát, akik kicsik voltak ez időben. Nagyon sajnálta őket, kifogják-e bírni a hideget a hosszú úton. így még a nevelt lányát es Marit, Laczkó Jánosnét ránk bizta, hogy legyen segítségül a feleségemnek az úton. Amíg el nem jött az az óra, február 14-e hajnal, mintha nem es igaz volna, hogy el kell menni. De amikor odaértünk,