Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

Másnap valóba megkezdtük a visszavonulást. A mi ezredünket rendelték az utó visszavonulásnak. A magyarok jöttek utánunk így késértük egymást, ha mi például Kozárra értünk, ők Bikaion háltak meg. Amennyi erdélyi katona volt az ezredben, mind megszöktek felszerelésükkel együtt. A falukban, ahol románok laktak sírtak, a magyarok meg örültek. Nem szolgálták volna ki a katonáknak még egy pohár vizet se. De én s még két cimbora, akik magyarul tudtunk, ha bementünk a vendéglőbe és megszólaltunk magyarul, képesek lettek volna még a lelkiket is odaadni. Ennyit jelent az anyanyelv. Adták a tanácsokat, hogy mi es szökjünk. Amikor visszaértünk Apahidára, ott egy román pap őrnagyi rangban misét mondott és prédikált. Mondta, hogy „Károly királyt lemondatták, mivelhogy megcsonkította az országot, eladta Besszarábiát és Erdélyt. Helyibe a fia Mihály vette át a királyságot és Antoneskut kiszabadították a börtönből. O lett a miniszterelnök. Bízzunk abban, mondta a pap, hogy vissza szerezzük Erdélyt, még Besszarábiát, mert Antoneskut Hitler szabadította ki és megtámadjuk az oroszokat és a magyarokat. Még lesz Románia nagy ország." Hazaérve Bakóba az ezredbe, ideiglenes szabadságot kaptam, otthon töltöttem a telet. 1941. március 1-én kaptam új behívót. Jelentkeztem az ezrednél. Visszatérve 1940-re a németek megszállták Romániát. Tudtuk, hogy az lesz a vége, háború lesz. Amikor őszre hazaértem, azzal lepett meg a feleségem, hogy a fiam János, aki 1929-ben született, a kórházban van. Szombaton értem haza és másnap vasárnap akartam menni a kórházba látogatóba. De vasárnap hajnalra akkora földrengés lett, úgy megrázta a földet, hogy az udvaron lévő kocsim tele kukoricával 10 métert ment előre és vissza, mintha húzták volna. A rengés idején kiszaladtunk a házból az egész család, de egy kisgyereket, Jakabot ott felejtettünk a házba, aludt. Én visszaszaladtam, hogy hozzam ki a gyereket, nehogy agyonüsse a fal. Akkor volt a legnagyobb rengés, amikor a gyereket felragadtam az ölembe, úgy megdőlt a fal, hogy a fejemet érte, de akkor se omlott meg, mert fából volt a ház, nem téglából.