Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

Egy nap valami különös történt. A két ember, Veres György és Jancsi Péter, mindig a közelünkben dolgoztak, egy tűznél fó'ztük ételeinket. Mi közel döntöttünk a tűzhöz és egy fa amikor ledó'lt, felborította a Vereséknek a fazékját, amelyben bab főtt. A bab kiömlött, s ezért meg akartak verni. Én azt mondtam ne verjenek meg bácsika, én addig fogom mosni a vizben azt a babot, hogy jó lesz. Igy bele es egyeztek, én megmostam a babot, s a tűzhöz tettem. Volt nékem a bocskoromba egy disznóbőr ták [a lyukas bocskorba helyezett bőrdarab] vagy folt, büdös volt, mint egy döglött macska és ezt es beletettem a fazékba, hogy legyen jóízű. Amikor belefőtt jól, kivettem a fazékból és eldobtam, mert ha megtalálták volna, agyonütöttek volna. Amikor eljött az ebéd ideje, kiültünk enni, mi a miénket, ők meg azt a bocskoros babot. Azt mondja a Veres: - „Te Péter, milyen íze van ennek a babnak?" Azt mondja a Péter: - „Ennek olyan íze van, mint egy döglött macskának.' Erre nem, hogy hallgassunk, elkezdtünk nevetni. Ok megharagudtak, elkergettek minket úgy, hogy más szállást kellett keresni. Többet nem hálhattunk együtt, de soha nem mondtuk meg, mit tettünk az ételükbe. Eljött a tavasz. Tovább nem dolgoztunk az erdőben. Apám megint gondolt egyet és beadott egy bolgárkertésznek nyárszámosnak márciustól novemberig. Nem nagyon volt kedvem, mivelhogy voltak felnőttek es, én meg féltem a veréstől, kivált a sánta Szakáli Jánostól, aki előre meg is igérte nekem a verést. Ezt a sántát úgy csúfolták Isten Báránya. Mi voltunk egy páran suhancok a faluból és nem hagytunk békét neki, szerettük piszkálni, mert nagyon haragos volt. Mi csak kezdtük beee, úgy mint a birkák. O meg kezdett kárinkodni és kergetni minket a kapával. Máskor kibékültünk vele még komáztuk is egymást. Úgy, hogy már nem féltünk tőle. Nagyon könnyen telt a nyár, annyira szerettem a kertészkedést, hogy ennél a gazdánál kerek öt nyarat töltöttem Parincselbe [Lábnik melletti község]. Megtanoltan a kertészet minden csínját, hogy kell palántázni, hogy kell folyó vízzel öntözni, kapálni. Voltunk nyárszámosok 30-35-en. Ha nem birtunk a munkával, napszámosokat es fogadott a gazda. Jól meg is fizette,