Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Mink mindig a más kutyája voltunk..." (Készítette: Szuhay Péter)

- Ott is dajka volt? - Igen, két gyerek mellett. Még mind a kettő pelenkás volt. Oszt az a sok pelenka, ugye gondolhatja, mennyit mostam én. Én háltam velük. Az aszszony a másik szobában hált ugye, én meg ha éjjel felébredtek, megitattam őket teával, meg tisztába tettem őket. Annyi volt a dolgom éjszaka. Reggelre meg ilyen halom pelenka volt a két gyerek után. Nem most volt, még a régi házunkba laktunk, oszt ott az egyik szomszédasszonyom fiát én neveltem fel, mert azt mondta: - Örzsi néni, maga ráér, hagy menjek már dolgozni. - Na, ereggy. Pólyás volt a kisbabája, osztan felneveltem. Már nagy fiú az a gyerek, most is elgyön hozzám, csókolgat, meg minden. Mire hazajött az anyja, én kimostam a pelenkáját, mindenféléjét. Én ilyeneket csináltam, kedves. - Fausztéknál volt más dolga is? - Ott én nem csináltam semmit, nem takarítottam, csak a gyerekekkel voltam odabe. Meg ha elmentek így nyárba a Tiszához, vagy mittudomén, mindig vittek engem is a gyerekek mellé. A doktorral mentünk mindig, mert tudja, a doktorral jóba lett az asszony. Az meg ott lakott, ahol most a tűzoltók vannak. Osztan az asszony, mikor megszületett a babája, vesebaja lett, oszt a doktor kezelte. A rendelője meg ott volt, ahol Fauszték laktak. Odaadtak neki egy kis szobát. Osztan engem majd megett a méreg, mert ugye ott voltam kéznél, oszt mindig mondta: - Gyere Örzsi, pucold ki ezt, azt. Hát jóba lett az asszonnyal. Az úr tudta, hogy és mint van, de ilyen teddide-teddoda ember volt, az rá se nézett senkire se, oszt hagyta. No oszt mikor mondom mentünk valahova, akkor a doktor is jött velünk, meg az úr is, az aszszony, a két gyerek, meg én. Lementünk a Tiszához, mentünk Sarudra, meg az ég tudja, összejártuk mindenfélét. Osztan. . . - Kirándulni? - Kirándulni, igen. Már így délután, megebédeltek, osztan mindig mondta, hogy - na Örzsi, úgy készüljél, hogy délután megyünk. Hát én is örültem neki ugye. . . - Hintóval voltak? - Hintóval mentünk, gyönyörű szép fekete hintóval, két szép szürke ló, oszt a doktor hajtott, a cselédet nem is vitték, mert cselédje is volt kettő, egy kocsis meg egy mindenes gyerek. Csak mink mentünk. Oszt ha a Tiszához lementünk e, hát mindig olyan nagy fát kerestek ezek, tudja. Hát minket otthagytak ugye a két gyerekkel, ugye, de én is huncut voltam már akkor, olyan nemtudomhány esztendős voltam, tizenöt esztendős voltam vagy mit tudom én. Kilestem őket, öltözött az asszony abba a mittudomén mibe, osztan bele-