Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Volt egyszer egy vendéglős. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

ja, minden el van intézve, tessék nyugodt lenni, édesanyámékat nem tudják kilakoltatni. Azóta is vagyunk. Nem szóltak hozzánk többet se. Leküldték a papírt, de énnálam még most sincs itt, énnekem még most se adták ide. Pedig nekem kellett volna ideadni, hogy nem lakoltathatnak ki. Őnekik is kellett volna lenni, meg nekem is, de nekem azóta se adtak egy csepp papírt se. — Ez mikor volt? - 51-be vagy 52-be, pontosan nem emlékezek rá. Papírom van róla, mert mindég gyött a járásról a kiutalás, hogy így menjek ki meg úgy menjek ki. A tanácstúl annyi papírom van,hogy nagyon sok. - Amikor a lánya, Kató férjhez ment, mindjárt ideköltözött? — Igen, ő ittmaradt. Csak akkor mentek el, amikor ez a kilakoltatás volt. Kaptak egy szobát, konyha nem volt, de se padló, se semmi. Két gyerekkel voltak. Egy olyan szobát kaptak, hogy két ágyat be tudtak szorítani, meg egy gyerekágyat, egy sezlont, de szekrények már nem fértek benne. Ők elmentek, mert megijedtek. De én hogy mentem volna el, mikor egy szobába nem férek, akkor mi lesz az én bútorommal? Egész életünkben azon dolgoztunk, hogy mindenünk legyen, aztán. . . ajjajaj, borzalmas volt. Még utána történt, hogy elvitték a húgomat meg a nővéremet. A húgomat, Mancit külön szobába csukták a tanácsházán, és onnan hallotta, ahogyan mondták, hogy két személynek kell ellene lenni, hogy elvihessék, és ez a Gerzsonné meg ráfelelt, hogy ő is itt van, mármint ellenségnek. Tudja kedves, ez a lány, a húgom Margit-lány volt, meg hadigondozó is. Gondoskodott arról, hogy ami segélyt a hadiözvegyeknek megállapítottak, azt ki is adják. Ha valami nem rendben ment, ő követelőzött. Gondolom, mégse ezért vitték el, inkább a vallásossága miatt, hogy vezette az árpádházi Boldog Margit Leányegyletet. Csak később mesélte Mancink, hogy azon a délutánon megyén hazafele, és egy besenyi fiú egy katonával ment az úton, Manci meg megy a kerítés mellett. A katona lelépett az árokba, és onnan megemelte a puskája végivel Manci ruháját. Ő félrenézett és látta, hogy az a besenyi fiú bólint egyet. Hát biztosan ez volt a jel, hogy Mancinkat is el kell vinni. Alighogy hazaért a húgom, ott volt a katonaautó. Estefele volt, én jöttem hazafele, egy régi mosónőmet látogattam meg, mert szegény halálos beteg volt. Láttam én a katonaautókat, de nem volt feltűnő, sokszor megjelentek a faluba. És később tudtam meg, hogy azon volt a húgom. Még mondta, hogy befordult az autó a másik húgomék, Vass Andrásék udvarára, hogy onnan fölszedje a deportáltakat. Ő nem mert szegény a kocsiba szólni, hogy itt vagyok, adjatok csak egy darab kenyeret.