Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

Nagyon rosszul voltunk ezekbe az esztendőkbe. Elmentem fuvarba. A tatarozó vállalat Abonyba volt, annak szállítottunk építkezéshez anyagot Hanyiba a gazdasághoz, azután Abonyba a kultúrházhoz. Makiárról, Demjénről vittünk mindenféle anyagot, volt úgy, hogy tíz-tizenkét fogat is ment Besenyőről. Úgyis volt, hogy Maklárról vittük a sódert Poroszlóra, ott is épült valami orvosi rendelő. Az nehéz fuvar volt, hosszú út. Télbe is nyárba is volt, de nyárba legtöbbször már a földeken voltunk. Sokat mentünk együtt Szabó Csörgő Bónissal, meghalt már szegény. Avval nagyon megértettük egymást. Jövünk egyszer hazafele, Abonyból sódert hoztunk. Még akkor vasúti fölüljáró nem volt, csak itt a vasúton keresztül jöttünk. - Hallod-e, azt mondja, Te, itt a boltba én múltkor tudtam kenyeret venni, majd álljál meg ott. Ne a bolt előtt, lejjebb egy kicsit. Hátha kapnánk kenyeret. Megálltam innen a bolton, bemenünk, hát asszonyok vannak ottan, válogatnak. - E nem jó, másikat adjad, mondják a boltosnak. Volt vagy három-négy asszony, abonyiak. Ilyen hitvány kenyered van? — De jó maguknak, hogy így válogatnak! Elvinnék a besenyiek szívesen. Azt mondom neki, — ideadná azt a hitvány kenyeret, ami nem kell az asszonyoknak? - Odaadom szívesen, bácsi. Ideadta. Hát a másikat? - Odaadom azt is. Látják? Örömmel elviszik, nektek meg nem kell! így veszegettünk egy-egy kenyeret, mikor kaptunk. Abonyba úgy látszik volt jobban. Vasutasfélék laktak ott túl a telepen. Egy alkalommal lehajtottak Tepélyre tavasszal vetni. Nemcsak engemet, többeket. Ugye akinek nem kellett a földje, leadta, és átment állami, községi kezelésbe. A község vettetett bele tavasz-búzát. Én is ott voltam meg az öreg Bonis is. Egy lóval, mert a másik akkor már kivolt merülve. Hát összefogtunk. Két egylovas, fogjunk össze. Ketten egy-egy lovat befogtunk a boronába. Úgy boronálgattunk, mert szántva megvolt. Délben kifogtunk, vetünk a lovaknak egy kis takarmányt, de én se tudtam hozni magamnak semmit délre, meg ő se. A többiek eszegettek. Mink álldogáltunk, pipázgattunk, mit csináltunk volna, folyott a nyálunk. Na nem volt mit enni, semmi. Jön egy ember, nagy magas derék ember volt, nálam egy esztendővel fiatalabb, Molnár János, úgy hívták, Bogyi János. — Hát tik mér nem esztek? - Ha nem eszünk, nem. - Hát mégis, egyetek, csak itt van az ebédtek? - Ennénk, ha volna mit! Otthon sincs. Igencsak kis kenyér volt a reggeli meg egy kis tea, egy kis csipketea, estig az lesz. — Az istenit neki! Elszaladt mindjárt, hozott egy-egy jó nagydarab kalácsot. — No, legalább eztet egyétek! - Megesszük mink, szívesen! Este aztán végeztünk vele, a kényszermunkából maradt egy véka búza. Közmunka volt, ingyen kellett dolgozni. Akinek volt lova, mind kihajtották.