Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

nál, vagy minek hívták, ott is van egy. Elmentem oda is. Azt mondja, - vigye, azt se bánom, ha most viszi, én már meguntam. De nagyon rossz állapotba volt az a csődör. Sorba jártam. Lementem Tiszafüredre. Odaérek, ott kérdezem, hol van itt a méneskari istálló. Mondták, hogy itt meg itt. Bementem az istállóba, nem volt senki. Ott állt öt ló, csődör mind. Ez a falon állt. Ej, mondom, ez jó volna nekem. Megtetszett mingyán. Aztán jött katona, mondom, hogyhát a parancsnok hol van? Mondom, hogy Horton ajánlották, hogy van itt egy ménló, furiózó, elvinném, ha nincs ellene kifogása. Azt mondja, gyerünk az istállóba. Onnan jöttem már, nem mondtam, csak gondoltam. Azt mondja, ez lenne az. Mondom, hány éves? Hát ez, azt mondja, már tizennégy éves. — Én ezt szeretném. Már több lovat néztem, és ez a legjobban tetszik nekem. Azt mondja, akkor vigye. Már unják a fürediek. Itt sárga kellene, abból csak egy van, a fürediek a sárga lovat szeretik. Visszamentem aztán Hortra az őrnagyhoz. - Őrnagy úr kérem, én sorbajártam a lovakat, nekem a furiózó tetszik a legjobban. Megkaphatnám én azt? — Vigye, majd intézkedem. Megkaptam az értesítést, lementem. Helybeliek voltak az ápolók, civilek, de értettek a lóhoz. Mondták, hogy vigyázzak, mert komisz ló, a tiszthelyettes fölült rá, úgy ledobta, hogy összetört, azt hitték, meghal. Vigyázzak vele, mert harap is. Én a katonaságnál tanultam, hogy akármilyen a ló, csak akkor szabad ütni, ha harap. Mert a harapás nem a lóhoz tartozik, hanem a kutyához. Figyelmeztettek, hogy máskülönben ha megy is, szalad a ló. Ha az út közepin lát egy csomó hugyot, ahova ugye a lovak vizelnek, hát hirtelen félreugrik. — Nehogy leesen róla. Mondom, — majd vigyázok. Az már az én dolgom lesz. Vigyázzon csak, mert megy sebesen, figyel előre, aztán hirtelen félreugrik. Jöttem én oszt Poroszlóig nyugodtan. Ott volt egy ismerős, egy öreg, édesapámmal volt katona. A fia meg énvelem volt katona, szóval ismerősök voltunk együtt. Bementem. Az öreg maga volt otthon. Pihenek egy kicsit, aztán átnyergelem. Pihentem, elszíttam egy cigarettát, átnyergeltem, oszt én tévesztettem, én voltam az oka, mert utána mindjárt felugrottam a hátára. Fölágaskodott erősen, leugrottam róla. Azt mondja az öreg, - kedves fiam, az isten áldjon meg, ne menj vele, pocsékra vesz ez a ló téged. Majd én befogok, utána kötjük a kocsinak. Úgy könnyebben hazamegy, én nem sajnálom azt az utat. Ne menj vele. Azt mondja: hogy mersz ráülni ilyen dögre? Mondom, — hát ő üljön rám? Mondom, én voltam az oka. — Mér voltál te oka? — Nem tanult maga a katonaságnál? Ha egy lovat átnyergelnek, csinálni kell vele egy kis kört, hogy kivezessük egy kicsit, ha többet nem, öt-hat lépést, hogy a heveder alatt a bőr kisimuljon, a ráncok el-