Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

dás, itt meg egyik nagyobb, mint a másik. Ezt valami ütés érte vagy rándulás. Gondoltam mindjárt, hogy nem az, nem kapta, ezt az egyet jónak nézem, a többit nem. Nagyon veszekedett édesapámmal: - Mit csináltál vele? Ezt az egyet tetted pocsékra? Milyen kár az benne! Nem öröklődő az, de mégis szépséghiba. Az Okolicsányi, a főszolgabíró olyan durva, parasztos volt a kifejezési, nagy mohament ember volt, azt mondja: — Honnan tudja maga? Rá meg Gréfli: - Tán te tudod? Mit tudsz te, te firkász! Én paraszt gazda vagyok — aszongya, - vagy úri gazda, mindegy, de gazdálkodó vagyok. Te nem neveltél lovat, csak láttál. Azt se tudod, melyik milyen. Én meg ránézek, már tudom, milyen fajta, te meg tudnád mondani? — Ló. - Ló, ló, az ember, ember, a cigány is ember meg te is ember vagy. Mikor hazajöttünk, csak fújta Nyuka sógor, az apósomé kaptás, azt engedélyezték, az enyém meg nem kell. Ennek, miénknek szabad volt fedeztetni, fedeztetési jegyet kiállítani. Ekkora nyomtatvány volt, mint az a tálca. Sorba kellett kitölteni. Ráírni a gazdája nevit, a kanca nevit, aztán korát, színit, meg ki fedeztette meg, melyikkel, ezt kellett kiállítani. A többinek nem szabad volt fedeztetni, a többi lovakkal. Hát nem szabadott volna, persze csak fedeztettek, de ezek mégis zugmének voltak, úgy nevezték. Egy év alatt nyolcvankét kancát fedeztettünk vele, és nyolcvan gyönyörű csikó lett. Ez kilencszázhuszonháromba volt. Egy fedeztetésér 25 kiló zabbal vagy árpával, vagy 20 kiló búzával kellett fizetni. Még ennek az évnek az őszén elküldött apám Hortra. Ott volt akkor a méneskari istálló, onnan adták ki a csődöröket a községi istállókba. Mindég mondta édesapám: — menjél Hortra, kérjél az őrnagytól egy lovat. Már többször voltam nála. Mosóczinak nevezték, derék magyar ember volt. Azt mondja, — hát fiam, nézz szét, mert itt nincs. Tiszafüreden van egy furiózó, Pélyen van egy meg Poroszlón, azután Szemerén van kettő. Kerékpárra ültem, és mentem sorba, mindegyik helyre. Pélyen találtam egy jó magyar lovat, de a füle igen nagy volt. Mondom, nem kell ez Besenyőn seholse. Nekem azt is kell nézni, hogy tetszik a gazdáknak, ez nem kell senkinek, ha olyan nagy füle van, mint egy szamárnak. Aztán elmentem Szemerére, ott egy parasztembernél volt kiadva így haszonbérbe, fedeztetett vele. A felesége volt otthon. Hát mondom, az ura hol van? Azt mondja, téglát hord, a testvére épít, viszi a verestéglát az építkezéshez. — A lóra kíváncsi? — Persze. - Nem fél? — Hogy félnék, megszoktam már. Mondom, - unják már maguk? - Unjuk is, meg nem is. Ha az uram nincs itthon, én bánok vele, én etetem, én itatom. Hát nem tetszett. Aztán egyet még mondott az őrnagy. Farmoson, Sas Lajos-