Molnár Mária: Néprajzi Közlemények 31. évfolyam - A gimnázium szerepe egy paraszti közösség társadalmi mozgásában (Budapest, 1989)

Interjúk 1-20. sz

mondhatom, hogy nem hibák és pedagógiai-oktatási melléfogások nélkül. Ugy gondolom, visszatekintve pedagógiai munkámra, ehhez sok indítást kaptam hazulról. Négyen voltunk fiú testvérek, édesapánk jókedélyű volt, sajnos őt félévenként mindig nélkülöztük; mint mérnök, ilyenkor vidéken dolgozott, az országot járta; ezalatt egyedül voltunk anyánkkal. De, amit „jó" család, a szónak etikai értelmében jó, ahol az emberek lelkileg együtt vannak, és szerény viszonyaik közt is vidámak, valamit sikerült ebből a légkörből bevinnem a pedagógiába. Szerettem nevetni, szerettem, ha a gyerekek is jókedvvel dolgoznak. A gyakorló gimnáziumból, a ,,Trefort"-ból magammal hoztam több bölcs tanácsot. Az első, hogy a tanár tegye el a noteszt, mert nem azért tanít, hogy osztályozzon, hanem, hogy tudását megossza a diákjaival. A másik, hogy a tanár hagyja ott a katedrát. A tanár számára katedra nincs is, a Trefortban mostanáig sincsen, gyakorlatilag sem volt soha. A tanárnak állnia kell, szemben az osztállyal, ott kell lennie a gyerekek között. És végül alkalmaznia kell — ez már a harmadik tanács - az egész osztály foglalkoztatásának elvét. Jól megtanultam mindezt, hisz most is idézni tudom, bár 1936 óta középiskolában nem tanítottam. (A saját négy fiamat viszont tanítottam, és hallom eleget, hogy büszke lehetek rájuk). De sokat tanultam kollégáimtól is. Wolfinau nyelvtanár volt, latin-történelem szakos, kiváló tanár. Kicsit komoly volt az iskolában. De notesz nélkül ott állt az osztályok előtt. Főként franciát tanított. Minthogy ő is Eötvös kollégista volt, az intézethez fűződő emlékeink a nagy korkülönbség ellenére bizonyos testvéries kapcsolatba hoztak vele. Kevéssel Kövesdre érkezésem után azonban kiderült, hogy szívproblémái vannak. Agglegény volt, vállas termetű, igen férfias megjelenésű. Betegsége azonban letörte, zárkózottá tette. Közös kollégiumi ebédeinken néma volt. Egyszer aztán belém bújt a kisördög. Asztaltársaimmal valami diákcsínyen nevettünk, latolgatva, mi legyen az elkövetőivel. Nagyhirtelen és egyre nevetve, hetykén betörtem Wolfinau tanár úr mosoly talán magányába: tanár úrnak mi erről a véleménye? ö rám nézett, nevető szemmel néztem rá vissza — s egyszerre mintegy feleszmélve, szívből nevetni kezdett ő is, s