Forrai Ibolya: Néprajzi Közlemények 30. évfolyam - Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél (Budapest, 1987)
Népi írásbeliség - kéziratos füzetek - Történeti tudat és műveltség
Gáspár Simon Antal majd mindegyik írását hasonló bevezetéssel kezdi: „Édes atyámfia, aki ezt a tökéletlen megemlékezést olvasod, ne gondold, hogy én a tudatlan ember azért vettem írószerszámot a kezembe, hogy hírnevet szerezzek magamnak. Isten ments! Hanem azért, hogy egy kicsit megismertesselek a mü szokásainkval vagyis erényeinkvei és gyengeségeinkvei. Mert mióta itthon vagyunk a drága magyar földön, sok rosszat híreszteltek rólunk azok akik ellenségnek néztek münköt. Hát az biza nem igaz, amit rejánk mondtak a rossz szájak, mert egy kicsit bépiszolták nevünköt, de idővel bebizonyítsuk, hogy ezek rágalmak vótak, s akkor mü es felemelt fővel járhatunk és mindenki láthatja, hogy hű gyermeki vagyunk a drága magyar hazának." 71 * A példákat sorolhatnám tovább (Sánta Menyhért, Ambrus Vilmos, Sebestyén Ádám, Lőrincz Imre stb.) - az emlékiratok mind hasonló megokolással kezdődnek. Bár az eddig megismert kéziratok javarészt 1945 után íródtak, néhány előkerült, megmaradt töredék (Halottaskönyv, naplótöredékek) alapján feltételezhetjük, hogy a kitelepítés előtt is számos „könyvíró" működött az egykori bukovinai magyar falvakban. S az is bizonyos, hogy történetük számontartásának igénye régibb keletű, mint annak XX. századi emlékei. Indokoltnak tartjuk ezért a történeti tudat kérdéséről részletesebben is szólni. A bukovinai székelyek történeti tudata a néphagyományon alapszik, annak szóbeli és írott emlékanyagán : ezek a keservesek, történeti énekek, mondák és az általuk írt krónikák, történeti visszaemlékezések, énekeskönyvek. Igen becses hagyomány ez, amelyet a közösség tagjai - különösen az idősebb nemzedék, s elsősorban a férfiak - ma is aktívan őriznek, és amelyet mint történeti tanítást továbbadnak a családokban felnövő újabb nemzedékeknek. E hagyományokhoz való vi•3D
