Forrai Ibolya: Néprajzi Közlemények 30. évfolyam - Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél (Budapest, 1987)

Szöveggyűjtemény (1-5)

A moldovások közül külön lapra tartozik a fuvarosok dolga. Azok sorsa, akik nem meklerek útján szegődtek el, még tűrhető volt. A többieket nyúzta a mekler, a bojér és minden kutyaütő. Akárhány mindenét otthagyta, ostorral a kezében, gyalog jött haza. A felősségrevonás itt sem maradt el. Akik örökre, pásztoroknak, kocsisoknak szegődtek el hoszszabb időre, csak azt várták, hogy némi vagyonra tegyenek szert. Mihelyt tehették, visszamentek falujukba. Nincs eset rá, hogy valaki örökre ott maradt volna. A moldovázásnak volt azonban annyi haszna, hogy kevesebb magyar szánta rá magát a kivándorlásra és nem öltött olyan nagy méreteket a Kanadába és hasonló helyekre való özönlés, mint egyébként. Az 1848-as események és a bukovinai székelyek Mivel vasút és kiépített utak Bukovinából nem vezettek Erdélybe, az ottani magyarsággal a kapcsolat eléggé laza volt. Az 1848-as eseményeket csak hírből ismerték. Az osztrák katonaság nagyon rejtegette a valóságot. Közelebbi értesülésekre akkor került a sor, amikor a 260000 katonából és 812 ágyúból álló hadsereg Paskievits varsói herceg vezérlete a bukovinai magyar falvakat is útba ejtette Magyarország felé. A magyarok ellen feltüzelt katonaság a bukovinai magyar falvakban azt hitte, hogy már Magyarországon van és ellenségesen kezdett viselkedni. Tisztjeik felvilágosították őket, hogy itt nem igazi magyarok laknak, hanem osztrák magyarok, akik a császárral tartanak. Hogy milyen lélekkel volt az orosz katonaság a magyarsággal szemben, mutatja az egyik őrnagy, Gibovszky imádsága. Kajtár Ferenc házánál volt szálláson. Kalafindesti ruthén tiszti szolgája szerint az egyik este így imádkozott: „...védj meg Uram a magyarok gonoszságától, kik vadállatok módjára falják fel az embert. Ha már meg kell halnom, engedd,