Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)
A hiedelemszövegek néhány kérdése
pontjából konkrét érzelmi, etikai jelentésekkel töltődnek fel. A Karancskesziben gyűjtött anyagból erre még egy példát említenék. A menyecske, a kisasszony történeteiben, amelyek a fiatalemberek elcsalogatásáról, megtréfálásáról szólnak, igen jól megfigyelhetők az ilyen aktualizáló-jelentéstulajdonító s egyben 'kristályosító" mozzanatok /Sz 899-906/. Az elbeszélések a férfinő, fiatal-idős, helybeli-idegen, magyar-"tót" szemantikai párok kifejezői, s ezeken keresztül a hagyományközösség magatartásának tükrözői. A szövegek ilyen sajátossága voltaképpen nem más, mint amit HONKO a kis variációk egyikének, a helyzeti vagy funkcionális adaptálódásnak nevezett. Az előadások során a folklorisztikai típusok "itt és most" jelentést hordoznak. Igen tanulságosnak tartom, hogy a hagyományos hiedelemszövegek mai adaptálódásában ez a jelenség sokoldalúan érvényesül. Nem tarthatjuk ezt másnak, mint a használati szabályok érvényesülésének. A mai előadók tehát a hiedelemrendszer/hiedelemszöveg használati módjait éppúgy ismerik, mint a lexikai elemeket és a lexikai elemek szerveződési szabályait. Ez a jelenség a gyűjtés, a megfigyelés során olyan esetekben volt egészen nyilvánvaló, amikor egy-egy előadó kezdetben voltaképpen csak a gyűjtő többé-kevésbé "erőszakos" kérdései nyomán idézte fel hagyományismeretét. Igen gyakran még az ilyen "közönség nélküli", közvetlen interjú-szituációbeli előadás során is az előadó szinte átmenet nélkül tényleges előadóvá alakult. A "váltás" az eddigiekben adaptálódásnak nevezett eljárásoknak a segítségével vált lehetségessé. A hagyományismeret mai alkalmazásában egyaránt a lokalizálás, aktualizálás és a "kristályosítás" fogásaival élnek. Ebből a szempontból tehát a mai folklór alkotás esztétikája is a hagyományos normák követéséhez igazodik. Ha ismételten a fent idézett példára /Sz 904/ pillantunk, akkor a folklór adaptálódásának még egy igen jól ismert jelenségét figyelhetjük meg. Az epikus folklór szövegek egyik jól ismert külső vonása, hogy az előadás lazább szerkezetének következtében a szövegek viszonylag sok ún. "töltelékszót", "felesleges elemet" tartalmaznak. A korábban említett nem-struktúraszerű, "zaj" szerepéről van itt szó. Igen tanulságos, ha a jellegzetes töltelékszó az "aszongya" funkcióját vesszük vizsgálat alá. Még egy viszonylag zártabb szerkezetű csiszolt fabulát is többnyire alkalmazza az ilyen elemeket. A szöveg az aszongya által vált sajátos függő beszéddé, vagyis az említett példában az elbeszélő korábbi informátorának (nagyapja) saját élmény történetévé. Ez a függő szöveg egy korábbi hiedelemtörténet előadásának közvetítése, más szóval a protoszöveg metatextusa (POPOVlC 1975). Az első látásra üres nyelvi klisének tartható szövegelem az elbeszélés igen lényeges belső sajátja. Ez az eszköz szintén a korábban említett adaptáló, aktualizáló előadói eszközök
