Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

önmagukban válnak elbeszélések főszereplőivé, akkor természetfeletti képességeket, tehát a mitikus világ normáinak megfelelő tulajdonságokat birtokolnak. Ennek legklasszikusabb példáját a kincs /Sz 329/, a mágikus tárgyak /Sz 332, 1073/, illetve a kígyó /Sz 1049/ mondaköre szolgáltatja. Az emberfeletti erejű személyek és a természetfeletti lények alapvetően a közösség környezetének kitüntetett jelenségei, s a tetteikről szóló szövegek jól mutatják a köznapi lét meghaladásának próbálkozását. Ugyanakkor az ilyen kulturális jelenségek épp az epikus szövegek, sőt a mondai esztétikum nyomán emelkednek ki partikularitásukból. A közösség a történetek gyakori ismétlésével, a több-kevesebb rendszerességgel visszatérő tipikus jelenségek, tulajdonságok, cselekedetek tipizált megfogalmazásával az adott képzetek univerzálódását segítik elő. A szövegek puszta ténye, de minőségi megformáltságuk is kölcsönös viszonyban áll a szövegvilág objektumaival, a néphit paradigmáival. A történetek megfogalmazásának legszubjektívebb módja a halál s a halál utáni lét, illetve a "rontás" vagy károkozás hiedelmei esetén figyelhetők meg. A közölt élménytörténetek hol saját élményeket /Sz 661, 674, 792/, hol közeli rokonok, ismerősök hasonló, személyesen átélt eseményeit /Sz 794, 803/ fogalmazzák meg. Az elbeszélések jól érzékeltetik, hogy a valóság megszokott rendjével szemben tapasztalat rendkívüli jelenségeket hogyan próbálja az ember magyarázni. A képzetek, vagyis e jelenségek magyarázatául szolgáló hiedelmek automatikusan működésbe lépnek, s a róluk adott beszámolók épp a hiedelmek alkalmazását tükrözik. A megjelenő szöveg azonban igen sokrétűen szövi egybe a képzeteket, mint gondolati tartalmat és a megfogalmazás kifejezésbeli eszközeit. A kifejezés részben a köznapi nyelvi kommunikációból, részben a már máshol hallott, tehát ismert szöveg-asszociációkból építkezik. A "nyelvi alvázat" tehát szövegváltozatok ismerete is gazdagítja, s a tartalmat a kérdéses jelenség magyarázatául mobilizálható hiedelemasszociációkból választjuk. Az élmény történetekben inkább a hiedelemtartalom számít kollektív jellegűnek és a megformálás csiszolatlan, individuális jegyeket hordozó marad. A hiedelemmondák között ugyanakkor szintén megfigyelhetőek a kitűnően formált, kikristályosodott szövegek /Sz 802, 805, 847, 1025 stb./. Az ilyen elbeszélések nemcsak széles körben ismertek, hanem a mondai esztétikum magasabb szintű megvalósulását is képviselik. Maguk a szövegek a rnegformáltság módján is kollektív jellegűek, sőt használatuk azt sugallja, hogy a közösség számára épp elbeszélés mivoltukban, s nem pedig hiedelemtartalmak közvetítése miatt jelentősek. Az "Ördögszerető" szövege /Sz 1025/ valóban