Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

sel az interjú formális keretei közé. Ilyen esetben gyakran tapasztaltam, hogy beszélgetőpartnerem az előző nap(ok) alkalmával előadott történeteket csak kommentálta s vajójában nem újraalkotva adta elő azokat. Ezzel a módszerrel ugyanakkor én is része lettem annak a hagyományozódási láncnak, melyet alább "folklór utaló kommunikációnak" fogok nevezni és elemezni. Egy gondolat erejéig szeretném indokolni, hogy miért nem következetes az adatokat "előhívó" kérdések feltüntetése. Ez egyfelől az előadói esemény, másfelől az adatok szegmentálása és újrarendezése miatt történt. A beszélgetések során ugyanis egy-egy kérdés nyomán számos további "adat" bukkan fel már további rákérdezés nélkül is. A helykímélés követelménye ugyanakkor arra is kényszerített, hogy a hosszas "felvezetéseket", a körülményeskedő kitérőket mellőzzem. így megnőtt a publikációs tér a primer szövegek számára, de elveszett az előadás számos élő jegye. Úgy érzem azonban, hogy a szövegek közlésének jelen megoldása - a kompromisszumok ellenére is —, megfelelő vizsgálati alapot nyújt. Formailag a terepmunka során elhangzott kérdésekre adott válaszok első csoportjaként a rövid, nem epikus szövegeket vehetjük számba. A válaszok tetemes hányadát ez a műfajilag nehezen meghatározható, laza határokkal bíró kategória képezi. Olykor a tudás, az ismeretek teljessségre és hihetőségre törekvő kifejezéseként, másko*- épp ellenkezőleg, emlékekben bizonytalanul tapogató töredékes tudósításként foghatók fel. Megszületésüket különösen a kérdések három típusa segíti elő: 1. a tényekre, képzetekre, cselekményekre való közvetlen rákérdezés, amikor kérdésem mögött a szándékolt tudatlanság attitűdje, a "Mi volt?" áll; 2. az információkör terjedelmét kutató kérdés, amikor lényegében a "Mi még?" kérdés variációit teszem fel; 3. a jelenség jellemzését tudakoló kérdés, amellyel a "Hogyan és/vagy milyen volt?" után kívánok nyomozni. Nem kizárt, hogy az ilyen kérdésekre epikus történetekkel válaszoljanak, a jellemző azonban az egyszerű információközlés, amelyet a köznapi kommunikáció túlsúlya, itt és most jellege határoz meg. Az ilyen szövegek tehát a néprajzi kutatás termékeinek tekinthetők, melyeknek terjedelme is jórészt a kutatástól, pl. interjúk "feldarabolásától" függ. A rövid, nem epikus szövegek egyik leggyakoribb típusa az ún. közlés, az egy mondatnyi egyszerű közlés. Tapasztalatom szerint leginkább bizonyos cselekmények elmondásakor bukkan elő. Amikor is az adatközlők elmondják, hogy pl. a sírba helyezett halott után rögöt dobnak /Sz 649/, lucakor a boszorkány ellen boszorkány füvet akasztanak az ajtóra /Sz 180/, a kender vetésekor a vetőzsákot a levegőbe dobták /Sz 208/ vagy, hogy a különböző betegségek gyógyításakor mit végeztek. Ha ezeket a cselekményeket nem