Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás emberi erővel

igen volt érdemes lóvontatást használni, hanem gyalogvontatással húzták fel. A foktői part különben is zátonyos, másutt "szaggat a viz", meredek a part, emberrel is vigyázniok kellett, nemhogy lóval. Az 1950-es évek elején még általános volt a gyalogvontatás. Foktőn gyalogvontatás esetén 3-4 ember húzta fel a dereglyét és két embernek benn volt munkája. "A kormányos a lentás dereglyén és a timonyos dereglyén is egyaránt vigyázott a huzókötélre. . . . Ami411 /c kor egymaga nem győzte, akkor a sticás segitett neki. " Ilyenformán Foktőn egy bandára 2-4 vagonos dereglyén négyen dolgoztak. Hárman befogták magukat, kötélre álltak, ami azt jelentette, hogy a huzókötélen - nagykötélen hurkot ("göböt vetött") ki-ki magának, s ezt a hurkot belehúzta a nyaksi végén lévő hurokba, majd egy botdarabkával, matakkal biztositja, hogy a nagykötél göbje, hurokja ne csússzon ki. Ugyanakkor ez a megoldás ezért is előnyös, mert egyik kezével csak hátra kell nyúlnia, hogy a matakot kihúzza, ami elég ahhoz, hogy kifogja magát, kifordulhasson a kötélből. Az első huzó és a második huzó csak vontatott. A harmadik ember nemcsak húzott, hanem a nagyköteiet át kellett emelnie a part menti bokrokon és egyéb akadályokon. Ez a kurtulás - kurtullás. A foktői dereglyék utvonalán már csak helyenként volt jó csapás, s a viz melletti part sem mindenütt alkalmas, néhol szakadékos meredek part, másutt iszapos volta miatt kellett a kurtulásnak emelnie a kötelet. Máskor pedig a kiöntések, nagyvizek miatt volt akadály. Néha nem is lehetett partról húzni a viz miatt, mert nagyon alacsony volt a vizállás, vagy nagy kiöntések tették lehetetlenné. Ilyenkor a sticás (támogató — orradzó) ladikba ült, kiment az emberekért, akik lehetőleg jól meghúzták a dereglyét, s igyekeztek befelé a ladikkal. Közben az első huzó szedte a kötelet a karjára, nehogy összeputrálódjon, összegubancolódjon. Ha csak lehetett nem