Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás emberi erővel

sza néhányat megfelelő napszámmal, vagy a hajón maradt emberek402 kel egyezett meg, hogy segitsenek a búzát behordani. " Ha kavicsért, homokért, tégláért stb. mentek, főleg a puszta vagy tetejetlen hajóval, hetesekre rendesen nem volt szükség, s a hajón a kormányossal egy, vagy nagyobb hajón két ember maradt a vontatók bandájából. A hajón maradó, s pihenő emberek száma különben attól is függött, hogy kicsi volt-e a viz, tehát nyugodtan tudtak a sarkok: a hirtelen kanyaroknál előreugró partcsücskök körül hajózni, nem kellett bickével, büszkével, vashoroggal: egy kb. másfél méter hosszú, vasalthegyü doronggal, melyen egy vaskampó volt, hogy ráköthessék a hajót lefogó kötelet — partra ugráltatni az embereket, vagy pedig áradt a folyó, esetleg nagy volt a szél, amikor több baj volt a hajóval, s több kéz kellett hozzá. Ilyenkor hol a vontató kötelet kellett hosszabbra ereszteni, hol a bickével partra ugrálni, hogy lefogják a makrancoskodó hajót, hol a macskát valamilyen okból hirtelen leereszteni, aztán a zátonyok mentén vizet mérni, hogy szükség esetén, ha nagyon széles volt a zátony, megtoldhassák még egy szállal a vontató kötelet. Mivel ez a hajón maradt egy-két ember is a vontatást elvállalt bandához tartozott, naponként váltották egymást, hogy mindenkinek jusson az igazán megérdemelt pihenésből ill. a hajón végzendő apróbb s könnyebb munkákból. Különösen nagy fontossága volt a pihenésnek az olyan bandáknál, ahol a rakodást is felvállalták a vontatók. Kisebb eltérések a munkaszervezeti formákat illetően is megfigyelhetők területenként ill. az egyes folyókhoz kapcsolódóan. A tiszaiak, pontosabban a szolnokiak a legelső vontatót preznyáknak nevezték, utána párosával haladtak a többiek s a legvégén haladt a kurtulyás, aki a vizzel ellenkező oldal felé húzott, hogy kitartsa a kötelet. Ha a parti suha sürübb volt, tehát gyakrabban akadozott a kötél, vagy sebes volt a viz, állitottak még egy kurtulyást.