Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Hajóvontatás Magyarországon - Elemzés - A hajtási technika

erőkihasználást figyelembe véve ő osztotta be az útszakaszokat, s ő diktálta a haladás iramát. Vontatás alatt a kormányos arra törekedett, hogy a parttól a legmegfelelőbb távolságra tartsa hajóját. A parthoz tul közeli hajózás a zátonyra ülés veszélyét jelenthette, a parttól távoli hajózás pedig az erősebb vízsodrásba juttathatta a hajót. Ha a hajó távol haladt a parttól, a vontatókötél hajlásszöge is növekedett s ilyenkor a hajó orrát a meder felé kellett fordítani, ami ismét nehezítette a vontatást. A fenti okoknak és céloknak is megfeleltetve a vontatókötél hossza nem volt az egész ut folyamán azonos. Hol rászedték, hol megeresztették, azaz rövidebbre vagy hosszabbra fogták, aszerint is, hogy milyen volt a part. Általában inkább rövidebbre fogták, s igy kevesebb lehetősége volt annak, hogy a kötél a partmenti bokrokban elakadjon. Ha zátonyok vagy sodor miatt a parthoz közel kormányozott a hajó: szintén beszedtek a vontatókötélből. Ilyenkor az állatok alig 50 méterre voltak csak a hajótól. A vontatókötél rövidebbre fogásakor az állatokat nagyobb iramra ösztökélték, meghúzatták a hajót, majd megálltak a lovakkal, s mig a hajó a lendülettől tovább siklott, addig a vontató kötelet megröviditették. Természetesen a hosszura eresztett vontatókötélnek is voltak előnyei. Itt kell megemlitenünk, hogy a vontatók és a hajósok egyértelmű közlése alapján, a vontató egység sohasem haladt a parttal párhuzamosan. A vezérlovat a folyótól kis szögben kifelé vezették, s igy a vontató egység, valamint a vontatókötél hegyes szöget zárt be a folyóparttal. Ugyanekkor természetesen arra törekedtek, hogy 352 az energiaátvitel érdekében e szög minél kisebb legyen. Akkor is hosszura kellett ereszteni a kötelet - gyakran 200-300 méterre is — ". . . ha a folyó áradni kezdett és a cukk kijebb, a védőtöltés felé kényszerült vontatni, a hajó pedig a mély vizben, lényegében