Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Hajóvontatás Magyarországon - Elemzés - A hajtási technika

lalkozó szekeres; nem volt-e éppen erős munkaidő; mint pl. tavaszszal vagy az aratás utáni hordáskor; sáros volt-e a part vagy száraz, s igy könnyebben járható; nem volt-e nagyon magas a vizállás; teherrel mentek-e fölfelé vagy üresen stb. A századforduló idején pl. Szolnoktól Tiszafüredig (százegynéhány km. ) 10-12 forintot (20-24 koronát) fizettek, semmi egyebet - lovanként számitva természetesen. A vontató maga gondoskodott saját élelmezéséről meg 333 a lovakéról is. " Más volt a gyakorlat a Duna-kanyar kisebb falvainak vontatóinál. "A vállalkozók, hajósgazdák, hajósok a révészeknek adták le a jelzést a vontatásra. A révészek már tudták, hogy mely gazdáknak kell szólni. Előfordult, az is, hogy csak egy cédulát adtak le, melyre fel volt irva: hol, mikor és hány lóval kell jelentkezni. A gazdák nyeregben mentek a megadott helyre. A vontatás hagyománya és folytonossága már kialakította a béreket, s igy nem került sor alkudozásra. A vontatókat egy útra fogadták, megadott célig. A vontatólovak száma függött a hajótest nagyságától, de a vízállástól - „334 is. " Tömörkény István irodalmi hiradásábó 1 tudjuk, hogy megint másképpen zajlott le a vontatók felfogadása a századforduló 335 utáni Szegeden. "Stévóék a rácok kora tavasszal az ujszegedi Tisza-Parton legeltetik sovány macskalovaikat, s a partkorlátnak dőlve várják, hogy a hajósgazdák fölfogadják őket. Tél végére a szegényebb családoknál elfogyott az élés és bizony alig várták, hogy kitavaszodjon és meginduljon a folyón a hajózás, ami kenyérkeresetüket biztosította. Sokszor gyalog mentek be a városba és a volt fináncia épülete előtt, (a hajóállomásnál) - a vizenjárók hagyományos gyülekező helyén, a koplalóan vagy köpködőn — érdeklődtek fuvar iránt. Tavasszal sokan a hajósgazdák lakását is fölkeresték,