Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)

CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A második nemzedék

Még tizennégy esztendőmet sem töLtöttem be, amikor négy ökröt kaptam és ezeket teljesen elláttam, gondoskodtam róluk. Eddig csak a befogás és a ganajhordás jelentette a feladatomat, most meg etetnem, itatnom és tisztitanom kellett őket. A napszámosból hónapossá léptem elő. Mivel nagyobb szükségünk volt a gabonára, mint a pénzre, édesapám az előbbit kérte. Igy kaptam havonta 75 kg búzát és 75 kg rozsot. Szinte gyermek létemre éppenúgy helyt kellett állnom, mint a felnőtteknek. Velük együtt keltem, mentem velük szántani, erdőre fát hordani, trágyát kivinni a földekre, szóval egész embert kivántak tőlem, de a fizetés alig emelkedett valamit. Még most is emlékszem ökreim nevére. Az első pár volt a Csibe és a Csinos, az o s t o r h e g y e s e k , mert az ostor hegyével tudtuk elérni ezeket, ha a szekérről hajtottam, - mögöttük haladtak a Pille és a Csengő. Ezek idősebb, tehát nyugodtabb és jobban betanult ökrök voltak. Amikor a "hó-hó", megálljt jelző szavakat hallották, azonnal megálltak, igy az elől haladó fiatal párnak is meg kellett állnia. Nagyon megszerettem ezeket az állatokat, mert nagyon szelidek, kezesek voltak, no meg azért is, mert ezeket gondoztam legelőször. Ahogy az istállókhoz kerültem, az éjjeli szállásomat is áttettem ide a juhodából. Itt még ágyam sem volt, hanem minden este az istállóba behordott friss szalmából készítettem magamnak fekhelyet. A lóistállóból szereztem pokrócot takarónak, télen még alám is teritettem egyet. Fejem alját a felmagasított szalma képezte. Párnára még álmomban sem mertem gondolni. Az egész napi fáradságos munka után örültem, ha valahova lehajthattam a fejemet. Nem kellett elringatni. Hajnalban a gulyások ébresztettek fel. Közben apám másodszor is megnősült, ezután a mostohám látta el családunkat. Nem szólhatok rá, ahogy a szegénységünktől telt, megkaptam tőle is a legszükségesebbeket. A keresetemmel azonban nem rendelkezhettem. Méréskor mindig az apám tartotta a zsákot. Még a zsebpénzt sem ismertem ebben a korban. Dehát mire is kellett volna pénz, amikor az élelmen kívül más igényt nem ismertünk. Eltük a mi egyszerű, az álltéhoz hasonló életünket. Evés, munka... evés, munka... ez adta számunkra a változatosságot. Szórakozásra, könyvek olvasására nem is gondolhattunk. Egy évig hónaposkodtam az uradalomban, majd nagyobb jövedelem reményében elszegődtem Hegykőre, Bindes Kálmán nevezetű gazdálkodóhoz. Igy lettem szógagyerek, még nem töltöttem be a tizenötödik életévemet.