Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)

CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A tizenötgyermekes család

A tizenötgyermekes család Hihetetlenként hangzik a mai fiatalok fülében a tizenöt gyermek. Pedig igaz volt. Közülük kilenc ült előttem az iskola padjaiban, de ismertem a többit is. Valóságos hősköltemény volt a család élete. Hogyan tudtak felnevelni a hat-hét tagra méretezett cselédkonvencióból annyi gyermeket? A mai nemzedék nem is tudja ezt elképzelni. Alig félszáz kilóméter választja el Hegyhátkisbért (ma Bérbaltavár községhez tartozik) Büktől, mégis évtizedek kanyargós útjai kellettek ahhoz, amig MIHALYFI JÓZSEF, a Szapáry grófok bérese a szülőfalujából eljutott községünkbe, közben megjárva a cselédi munkakörök minden területét. MIHALYFI JÓZSEF ma már nem él, az elmúlt évben ragadta el a halál a családjától, 82 éves korában. Néhány évvel ezelőtt azonban beszámolt élete főbb állomásairól, igy legyenek e sorok hűséges tolmácsolói úgy, ahogyan nekem azokat elmondta. "Hát az én szüleim nagyon szegény emberek voltak, az apám napszámba járt. Máma itt dolgozott, holnap a másik helyen, hol a gazdáknál, hol az uradalomban. Mindig odament, ahol munka adódott. Meg aztán őt mindenki furó-faragó embernek ismerte. Ha valahol eltörött a szekér oldala vagy a rúdja, vagy egy förgetőt kellett csinálni, mindig az apámat hivták, aki kifogástalanul elkészitette. Mindig csurrant vagy csöppent valami. Amikor pedig mi, gyerekek is megnőttünk, mentünk napszámba, mert kellett a kereset a család eltartásához. Kilencen voltunk testvérek, de közülük csak öten maradtunk meg, négy egészen kicsi korában meghalt. Édesanyám mindig azt mondta, hogy gyengék voltak. A gyerekek mindig 2-3 éven ként születtek, de volt olyan is, amikor alig egy év után jött a másik. Szüleimnek nem volt saját háza, bérletben laktunk egy rozzant kis viskóban. A szomszédoké sem különbözött ettől. Lakásunk egy szobából, egy füstös konyhából és kamrából állott, a falai vályogból készültek, tömésfal volt az egész. Itt éltem le egész gyermekkoromat. Arra emlékszem, hogy sokat karikáztam, ez volt a legkedvesebb játékom, tavasszal pedig csigáztunk. Édesanyám nemcsak nekem, de a többi gyereknek is készitett csigát. Nem messze lakott tőlünk egy takács, akinek Hettinger Sándor volt a neve. Ót szoktuk nézni, amikor a szövőszéken rugdalódzott a lábaival. Ez a legkedvesebb szórakozásaim közé tar-