Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

sok. Nahát, ott osztán megúsztuk valahogy, ott vótunk reggelig, onnat elvittek Nyíregyházára. Nyíregyházán kellett késni három napot, amig újra vonatot kaptunk. Hát ott újra kaptunk gépet, hát osztán ott érveltünk, elmentünk az orosz parancsnokságra s érveltünk, hogy sok gyerek van, kérem, fáznak, hát az kieszközölte, osztán, hogy kaptunk gépet. Igy jutottunk el, nyóc napig jöttünk Nagyecsedből, ide a torbágyi állomásra. Nahát megérkeztünk a torbágyi állomásra. Akkor két ember elment Budajenőre, Budajenőről kirendelték az egész falut, akinek fogattya vót, hogy bekőtöztessenek. Hát engemet hat kocsi kötöztetett be. S az enyém vót a hetedik. Annyit vittünk. Ugy, hogy osztán Budajenőre lekötöztünk, attak nekem egy kicsi lakást. Hát vót egy népgondozó, Tibor Vilmos, s jelentettem a népgondozónak, hogy nekem álataim vannak, s nincsen lakás, nincsen istáló az udvaron, s a szomszédba kellett kössem az állatokot. Aszonta a népgondozó, hogy má legyek nyugott tavaszig, me még vóna három üres lakás, de asse megfelelő. Megnézte a lakást s aszonygya hát eszt mán én nem engedhetem meg. E csak kimondottan mesterembernek való. Tavasszal, a svábokot telepitik ki, aszonygya, hát akkor kapunk lakást. Ugy is lett. Tavasszal a svábokot kitelepítették, s akkor kérem Tibor Vilmos lehivatott a postára, me oda vót beszálva, s aszmonta nekem, hogy ne, aszonygya, válasszak lakást. Hát béattam a százhetvenkilences házszámot, s hatvankettőst. Aszmonta Tibor Vilmos, hogy a százhatvankettösre ne pájázzak, me annak még a kitelepítése nem biztos. Hanem a százhetvenkilencest, eszt, aszonygya nekem aggyá. Amikor a lakásokot osztotta ki, ennek a lakásnak lett vóna négy is, de aszonta, ha apám ide jő, annak se adom, ahol most lakom. Me eszt, aszonygya, Küsmödi bácsinak ígértem, s eszt neki adom. No osztán, meg is történt, hogy oda áthurcokottam, bekötöztünk, nekikeztünk a vetésnek. Ősszel újra kellett kezdeni a vetést, szántottunk, elvetettük az őszi vetést, a búzát s a rozsot. Tavasszal aztán fójtattuk a munkát. Vettünk mindenfélét, vetőmagunk vót, még a svábokon is mi segítettünk, nekik attunk sót, élelmet, ők attak egyebet. A marháknak takarmánt, ijesmit. En nem vettem igénybe semmi elkobozott holmit. Mondom, engem ne átkozzanak. Hoztam két disznót ojat, hogy a két disznó négy mázsa vót. Levágtuk, s vettem én zsírral, szalonnával a marháknak takarmánt, ami nem megfelelő bútorok vótak, aszt még ott Fényen elattuk vót, itt osztán újra vettem, akik mentek el svábok azoktól bútorokat. Igy osztán összeszettük magunkot és igy éldegéltünk. Svábokkal semmi nézeteltérés nem történt, me ők féltek, de hát mi nem éreztettük véllek, jó baráccságban éltünk, még a maji napig is. Megértéssel élünk, ott nem vót ugye semmi zavargás, se