Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

ba, de a két hónyam alatt a veritek csorgott le, me előttem két párt ágytól és asztaltól választották el, s másképpen törvényes fe­lesége vót! Nem háltak egy ágyba, s nem ettek egy asztalnál. Hát, eccer jönnek ki, aszonygya, kérem felállani az itélet kihirdetésé­hez. Hát olvassák: ezerkilencszáztizenkétév február tizenkettődi­kén a gyergyóremetei állami anyakönyvezető előtt kötött házassá­got háté hetvenhetedik paragrafussá pontyába irt bontó okokból fel­bontom, s Küsmödi Bálintnét vétkesnek nyilvánítom. Végrehajtás terhével kötelezem, hogy férjének négy százhatvanhét korona per­kölcséget, tizenötnap alatt manitériomra tekintetnélkül füzessé meg, József nevü gyerekének tanítása és elhejezése iránt, ügyira­tokat a Csikvármegye árvaszékhez áttenni rendelem. Asztán jöttek az indokok. No osztán elmentünk a gyerekkel az árvái székhez. Hát a gyerekről ő se akart lemondani, s énse akartam elmondani. A gyerek fiu volt. Hát aszmonygya az árva biró, hogy az én nézetem, hogy a gyerek ösmerjen apát is, ösmerjen anyát is, három hóna­pig tárcsa az apa, s háromig az anya. S akkor az anya tizenkét­éves koráig, akkor az apa jogos hozza. Mondom kérem én ebbe nem megyek bele. Miért? Mondom azért, kérem, én a gyereket felöltöztetem, ott lemássza. Mondom, amit ott hall hozza ide, s amit itt hall viszi oda. S ebbe nem mehetek bele. Aszmonygya, ő inkább meghal, a gyerekről nem mond le. Aszonygya az árvabiró, hát akkor valahogy óggyuk meg a dolgot. Mondom belenyugszok, hogy a gyerek nála maraggyon, első: a gyereket tizennégy éves ko­ráig iskoláztassa, s akkor iparra aggyá: Ha eszt elfogaggya kérem, maradhat nála. Hát el is fogatta. A gyerek nála maratt, hát a gye­rekétt nekem fájt a szivem. Amikor mentünk haza, aszonygya, hogy, Bálint! pólgárilag el vagyunk válva, s a gyerekér mennyünk össze. Mondom, fijam! Ha a harctéren monták vóna nekem, tiz is hiába monta vóna, én nem attam vóna elég hitelt, én szeméjesen győzőttem meg, teróllad, s mondom, akit az Isten még rendel, aszt becsüld meg. Mi többet egy sót, s egy kenyeret nem eszünk. Me bánatomba is ez jut eszembe s nagy nagy örömömbe is ez jut eszembe, s ezétt nekem soha se kellessz. Pedig szerettem, me szép asszony vót, ojan, hogy! Nó osztán a gyerek nála maratt, s a gyerek iskolába járt. Minden héten átmentem Remetére az isko­lába s a gyereket meglátogattam. Kérdeztem a tanitóját, hogy ta­nul, mitöbbefélle. Attam neki pénzt tanszerekre, ijesmire, hát fájt a gyerek. Eccer a gyereket elszegőttette juhásznak. Esztenára. Hát mongyák nekem a szomszédok, hogy a gyerek el van szegőttet­ve juhásznak, s ott rongyoson, mezitláb, hát egy vasárnap én át­megyek, de messze vót a remetei határ, fent az erdő alatt, megta­láltam a gyereket. Kérdeztem, hogy kifija vagy: S aszonygya, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents