Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

tam a jelentést, mondom, hogy kérem nyuktázni. Ráírta a borítékra, átvéve, Szálai. Visszamentem, a tábori csendőrökhöz, rágyújtottam egy cigarettára, s ekkor, a honvéccség kiugrott a fedezékből s elkiájtották, rajta! rajta! Az oroszok kiugrottak a fedezékből, s kiájtották, hurá! erre összementek kézitusára. Ugy, hogy a puskatüz megszűnt, csak a tüzérség dolgozott. Hát, én felültem a lóra, s jöttem visszafele, fütyürésztem, kijövök a tetőre, a tüzérséget mán láttam, hát az orosz srapnellel lőtt, s a srapnell éppen felettem eszpodált, az ujjaimot összeroncsolta, de a ló nyakát ugy elvágta, mintha bárddal vágták vóna el. A ló fődre bukkott, és engemet lenyomott, ugy, hogy alól vót a kard, a kardon vót a lábam, s a lábamon vót a ló. Mónár Anti látta, a földim, a tűzmester, s asztmonta két tüzérnek, hogy a Küsmödi elesett, s két ember szalaggyon ki, s nézze meg, hogy élet van e nála. Hát kiszalatt Mezei János és Kovács Károj. Elvágták a kardszijat, kihúztak a ló alól, s a két vállamnál fogva behúztak a tüzérálláshoz. A tüzérállásnál a kezemet bekötték, a nyuktát átattam a tüzérfőhadnagynak, aki továbbította vissza, Gombos őrnagynak. Ingemet minygyárt szállitottak, a segijhejre, a segéjhejről szálitottak Kamjonkára, Kamjonkán összpontosítottak, és haz asz alítottak Pozsonyba. A kórházba. Pozsonyba vótam a kórházba két hónapig, két hónap múlva, újra visszamentem a káderemhez, Marosvásárhejre. . . Akkor újra, kikerültem a frontra, s egy ezred lovasság mentünk földeritteni, bementünk egészen Lublin alá, orosz területre. Lublin alatt minket bekerítettek, és amikor észrevette a százados ur, hogy be vagyunk kerítve, akkor aszt kiájtotta, hogy menekülni, nyugat felé! kitől, hogy lehet! Nagy fekete lovon ült, megindult vágtába, mi utánna. Egyiket a lóról lőtték le, másiknak a lovát lőtték ki, de nekem nem történt semmi bajom. Nagy veszteségünk vót, s újra összpontosultunk, megkaptuk az utánpótlást, és visszavonulásunk lett. Mi lovasság vótunk az utóvédek, a kozákok nyomultak előre, de egy nagy kanyar vót, ugy, hogy a hidat a kozákok: nem látták. A hegy alatt elémentünk, mikor a hidon átmentünk, aszt mondta a százados ur, fiuk ki gyujcsa be a zsinórt! Le szöktem a lovamról, begyújtottam a zsinórt, és akkor felugrottam a lóra, vágtába utána a mieinknek! Beértem. Ugy, hogy mentünk egy háromszáz lépésre, s akkor a százados ur aszonta: ájj ! Megálltunk, hátraarc! Hátra-arcot csináltunk, a kozákok rájöttek a hidra, akkor eszpodált. Aszonta, no Isten, most könyököjj ki s csudálkozz ! Uskiruszkiba, mikor feltűzték a kitüntetést a mellemre, akkor a százados ur aszt monta a századnak, eszt az embert imággyátok. Akkor visszavonulásunk vót, újra a gyalogság felvette a frontot, s mi elmentünk járőrbe. Éccaka vót, csepergett az esső, koromsötét vót. Tizen vó-