Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

tuk a kagylót, beszélt vele, ojan es vót kérem, hogy száz koronát adott! Nagyobb ur vótam, mint Ditróba a jegyző. Nahát, igy telik az idő. . . igen! Hát eccer kérem ki kell menni a román frontra. Ugy a százados urnák, mint nekem. Távirászokhoz. Kimegyünk a román frontra, Brusnyembe érkezünk, hát örvendett a százados ur, s a felesége mége még jobban, hogy tuttam románul beszélni. Ugye? hát kimegyünk Brusnyembe, s ott vagyunk, eccer nekem vissza kellett jönni, négy darab kukkerétt. Hát azér küdött a százados ur, engemet vissza kukkerétt, hogy akkor mennyek el a feleségihez s hátha valamit kőd, csomagot vagy mit. Nahát, aki nekünk mosott egy oláh asszon, menyecske vót, két gyermeke vót, mü tartottuk, a hadosztájtól vittünk neki élelmet, leves miféle, s annak, az ura itt fogságba vót, Magyarországon, s a Rókus kórházba vót, beteg vót. Hát mondom, Ilána! van egy tiszta ing mosva, me nekem reggel kell menni Budapestre, van aszonygya. O te, aszonygya uramot keresd fel. Hol van? Van adressz? Hogyne, aszonygya, kunsze. Hát nézem, s hát a Rókus korházba van. Megérkezek a Nyugati pájaudvarra, s egyebübe se mentem addig, hogy jöttem, bementem a Rókus korházba, s bemegyek s kiáltom, Dándur Návil! Reprezent! Jő szembe s mondom hogy vagy? S aszmonygya, most jobban vagyok. Beszéltem vele románul, hogy ott a többi ne ércsék. Mondom, szeretnéd e hazajönni? Ekkor már Románia kapitulált vót. Hát aszonygya, ó az isten megfizetné, ha segitenél rétam. Mondom van e pénzed, Áre, aszonygya, nou zecse korona. Hogy van kilencven koronája. Mondom aggyal sinzecse koronát. Hát adott, s elmentem ki, vettem egy rend ijen ócska honvéd ruhát neki. Elvittem én, mondom őtözz fel, s szabad e kijönni? Aszonygya, fenjáró betegeket kiengednek sétálni. S mondom, akkor valahogy iszkirijj meg. S hónapután reggel légy a Nyugati pájaudvaron. Hát ott es vót. Kérem, a Nyugati pájaudvaron, kimentem, s a kocsik koszt bujkált. S elvittem, pedig ojan szerencséje vót, beültettem az ablak mellé s én ültem küjjel, s jártak tábori csendőrök, dehát nem szöltak semmit. Nem igazoltatták. Nahát megérkezünk Brusnyembe. Aszt kérdi a százados ur, hogy hát eszt te honnét hozod? S mondom, Magyarországról. Mondom, fogoly vót, s né, a Rókus korházba vót. Hát a tábori csendőrök hogy nem foktak meg, mondom, nem szóllott senki semmit, hát eljöttünk. Hadd el na, jót tettél vele. Na kérem, az haza ment. Elég az hozza, hogy. . . mi . . . Románia kaputulált, Romániával békét köttek, hát münköt irányítottak, el, a törökök segiccségire. Lemenyünk Ukrajnába kérem, Álekszandruszkába kapjuk a parancsot, hogy nem menyünk át Konstantinápojba, me a Fekete tengeren Odesszától kellett vóna átmenni, hanem lemenyünk Jekateronoszlávba. Hát lementünk Jeka-