Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)
eccer gondoltam, hogy megkötném, megint mondom, ez szerencsétlen, nem szalad el. Megkinátam cigarettával, ö megkinált az övékkel cibakkal, s elvittem vissza Kamjonkára. E vót a legelső fogoj. A fogjot átattam, de nekem vissza kellett menni a csapatomhoz. Megindulok visszafelé, de a nap már alkonyatba vót, beborul, esseni kezdett, de ojan sötét lett, hogy a lónak a fülit se láttam ! A kantárszárat a lónak engettem, hogy a ló ahol eljött, ott visszamegy. Tartotta a ló az utat, egésszen, amig ahhoz az uradalmi istállóhoz értem. Az esső zuhogott, s hát az istállóba lámpavilág van, aszt hittem, hogy a mijeink oda beszállásoltak. De hogy hol volt annak tábori őrse? ! vagy hogy hol vót annak az őrszeme? ezt még most se tudom. Bementem az istálló végihez, leszálltam a lóról, s bevezettem az istálóba. A fal mellett egy állás üres volt, a többi lóval tele vót. A lovat, ahogy köttem meg, hát az istállónak a közepén ojan széles átjáró vót, hogy szekérrel át lehetett menni, a deszka ódal kétfelől fel, hát ott gyertyát gyújtottak, s hát oroszul beszélgetnek. Oda vótak összegyűlve a kozákok. Én ki se mertem jönni s oda se mertem menni. Hanem felőtözve lefeküttem a ló elejibe. Eccer elcsendesedtek, gondoltam, hogy jó lesz nekem innét megiszkirilni. Szépen csendbe a lovat seggre nyomtam s az ajtót kinyittam, s kérem, körülbelül egy tizenöt lépésre mentem, felültem a lóra, hogy hói vót akkor az őrszemje, vagy táboriörse, nem tudom. Hát zuhogott az esső s az Isten ugy velem vót, hogy vettem egy iránt magamnak, s nekimentem egy nagy kazaj szalmának, körülbelül egy kilóméter távolságra. Ott a lóról leszállottam, a tábori süveket felüttem, s a lovat megköttem, a hevedert megeresztettem, s a köppent a málháról levettem, hogy a mentém ne ázzon el. S annyi hejet ványoltam magamnak abba a kazajba, hogy én oda bebújtam. Ott voltam, mig szólnak a kakasok, hát gondoltam most elmennék, még látni sem lehetett jól, gondoltam, még várok egy kicsit. Hát megvirad, s kibújok onnan, felszoritom a lovat, lóra ülök s menyek egy völgybe lefele. Hát látom, hogy megy e gy nagy csapat, de ojan messze vót, hogy nem lehetett megállapittani, hogy a mijénk-é vagy ellenség. Ügetésbe veszem a lovat, s megközelitem annyira, hogy látom, hogy a csákóforgók lógnak. Mondom, a mijeink. Bemenyek hát éppen a mi csapatunk vót. Elbeszéltem a százados urnák, hogy hogy jártam. S aszonygya, isteni szerencséd vót, lehet, hogy fogságba estél vóna, s lehet, hogy egy emberrel nem bájoltak vóna. Kivégesztek vóna. Nahát, igy osztán visszakerültem a csapathoz, s az oroszok, két ezred, megtámadta a mijénket a vonatcsapatot Kamjonkán. Hát jött a telefonjelentés, hogy azonnal mennyünk oda. Hát kérem gyorsan a málhákot a nyergekről le kellett széni, s a foszpont kocsikot fogták ki,