Gráfik Imre: Néprajzi Közlemények 15. évfolyam, 1-4. szám - Szállítás és közlekedés Szentendre szigeten (Budapest, 1971)

A sziget gazdálkodási viszonyai

formái nem kötődtek a társadalmi tagozódás egy-egy csoportjához, rétegéhez.^

5 Halászat A letelepülő ember mindenhol igyekezett a természet adta lehetőségeket minél jobban kihasználni. A sziget legkorábbi lakosai minden bizonnyal nagy gondot fordíthattak a Duna ágaiban való használatra, halfogásra. Szervezett,ősi hagyományokat őrző, bokrokban és tanyákon közösen végzett halászatra már nincs nyom, de arra, hogy élelemezési gondjaik csökkentésére, jövedelmük gyarapítására a falvak lakosai foglalkoztak halfogással, van adatunk. Sólymos Ede általában irja a Duna menti falvakról: "Mig bőviben volt hal, mondhatni egész falvak halásztak, hol engedéllyel, hol anélkül. A halak apadásával a halászok száma is megfogyatkozott, de minden Duna menti helységben találni egy-két családot, melyben a halászat apáról-fiura száll.A leirottak vonatkoznak a szigeti falvakra is. A halászat azonban a szigeti lakosság életében egyre inkább háttérbe szorult. Ennek oka a halak apadásán kivül, szerintem elsősorban az,hogy a nagyobb figyelem, idő és energia a szárazföldi gazdálkodás /földmüvelés, állattartás, szőlő majd gyümölcs és kertgazdálkodás/ biztosabb, de mindenképpen gazdagabb terméshozamának müvelésére fordítódott. A céhes halászat sem honosodott meg a szigeten. Sólymos Ede monográfiájából tudjuk, hogy Szob és Pest között kisbérlők birtokolták a vizet, mely a váci püspöké, a korona uradalomé és magánbirtokosoké volt. A nagymarosi svábok például "örökáron vásárolták össze a vizet a kisebb parti birtokosoktól és maguk halászták. A nagymarosi, visegrádi, kisoroszi határ mind az övéké volt."^ A történeti múltban fontos szerepet játszó halászatot az 1900-as években már csak az un. paraszthalászok folytatták. Jellegzetes halász módjukról, a barkozásról olvashatjuk Sólymos Ede könyvében: "Megint más a szentendrei Dunában látta a századfordulón. E-