Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)
Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására
már annyira betörtek, hogy rájuk lehetett ülni. Egy magyar hadseregben szolgáló tüzér a következőképpen mondta el a ló betörését az első világháború előtti időkre vonatkozóan: A hátaslovaink leginkább Bugac és Hortobágy vidékéről kerültek. Az igás lovak inkább nehéz százs lovak voltak, ezek Disznód környékéről kerültek. A csikóknak már kötőfék volt a fejükön, ezt még a csikós, vagy a paraszt ember tette a fejére. Az ezrednél aztán két tapasztalt, markos tüzér megfogta az orránál, meg a fülénél fogva, lehúzták a fejét és megfékezték. Az első kötelessége az volt az embernek, hogy megnyugtassa. Lapogatta, simogatta a nyakát, meg a homlokát. Először nevet kapott. Mindig a nevét kellett neki mondani, százszor is szólni, hozzá, százszor is meglapogatni. Azt szerette a ló, ha mondják a nevét. Az olyan emberek boldogultak legjobban a lóval, akik győzték szóval, akik türelmesek voltak. Az én lovam is a Delila bakafántos ló volt. Először nem tűrt maga körül senkit. Verte magát a földhöz, rúgott, harapott. Két öreg katona volt ott, az egyik hortobágyi csikós* Azok vették kezelésbe: lapogatták, simogatták, duruzftojtalc, hazudoztak neki, csikózták, hógatták, nyugtatták. Mondtak azok neki jót is rosszat is, szépet is csúnyát is, de olyan volt a szavuk, mint a cseppentett méz. Azt hiszem nem is az volt a fontos, hogy mit mon dtak, arra az áll andó duruzs olás^ ra volt szükség, a gazdája hangjára, hogy megszokja, hogy bizalma legyen hozzá . Amikor már elvette az embertől az enni-inni valót, akkor már közeledett az ember felé, kezesedett a gazdájához. Reggelente a lovardái foglalkozás kezdetekor kiállították, hogy lássa a többi lovat, amint gyakorlatoznak. A gazdáját pedig szembeállították vele. Az volt a fontos az ideges lónál is, hogy a gazdája szembeforduljon vele. Ilyenkor meg kell fogni kétfelől a zabláját, mozgatni , hogy azzal is elterelje a figyelmét. Mindig csak a szeme kö zé nézni, mintha csak hipnotizálná, hogy lássa, hogy az em ber ura, parancsolója. Ha aztán a ló ráfeledkezik az ember- re, kezd megcsendesedni, amikor összeakaszkodik a tekintete
