Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

Magánosoknál /pl. egy orvosnál/: havi 25 pengő és bennkoszt, libéria, kalap /két év után a kocsisé lett/. Minden évben egy öltözet nyári kocsisruha /fehér-kék csíkozással/, csizma, bunda vagy szűr, melyet három évre sajátjának szolgált. Évenként egy öltöny, ezt rendszerint a magáéból alakíttatta a gazda. A béren felül volt még a borravaló, amely 15-20 pengőre rúgott. A kocsisság mellett az udvari munkát is ellátta. 5. A lovak hibái és az azokról való leszoktatás módjai A lovaknak voltak öröklött testi hibái, ezeken nem igen tudtak segíteni, de a testtartási és egy némely járási hibán próbáltak javítani. A ló betanításának legfogósabb részét jelentette az e hibákról való leszoktatás. Franciázik az a ló, amelyik járás, illetve futás közben kifele hányja a lábát. Erről nem lehet leszoktatni. A kardosnak kissé görbe a lába, nem tud jól szaladni. Széklábúnak azokat mondják, amelyeknek egy kicsit kifele áll a lába. Kapcasnak mondták, amelyiknek a csődje megvastagodott. Böte volt, amelyik ferdén tartotta a fejét, és nehezen lépett. Gepetlizik vagy kutyázik az a ló, amelyik nem akar ügetni, nem rakja a lábát rendesen. Az ilyet legjobb öreg ló mellé fogni és hosszú szárat adni neki. Olyan helyen kell járatni, ahol az öreg jó úton megy, a tanítandó pedig szántáson. Csákófülűnek a nagyfülű lovakat mondták. A tartásbeli hibákról különböző szúró eszközökkel igyekeztek leszokatni a lovakat.