Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

B. Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány

Lagzin, toron csak fújta egyaránt, Túlharsogta az életet, halált. Betyárok, csárdák eltűntek tova, 6 itt maradt s nem fáradt el soha. A városba ment néha s a cigányt Leintette: magának muzsikált. Oly gőggel nézett a kocsmába szét, Mint egy Horner. Mögötte volt a nép, A mult, a puszták, egy magyar világ, Ujjongva sírtak a melódiák. Közvetlenül az első világháború előtt Szegedről riportokat Írogatva Móricz Zsigmond így jellemzi Juhász József szegedi .dudá*st: "...Az öreg szálas, magas, mordzus ember. Éppen veszekedve ült a padkán, a barnára festett kemence mellett... Előhozta a dudát. Kinn járt érte. A kamrában vagy a padláson. Mondta a menye, hogy már egyszer eldugta a tél elején, hogy többet sose veszi elő, míg él. De most azért előhozta. - Hát tessék mögnézni - mondta, amint bejött a kis meleg házba, kintről a nagy hidegről. Ez a régi szögedi duda. Egy nyaláb bőrcsomót adott a kezembe. Derékon át volt kötözve szíjakkal, és a tetején valami különös fafaragás volt. Hasonlatos valamely hindu bálványhoz. Merev, rideg, kegyetlen japáni szemvágású női fej: kifestve, bizarr és ijesztően régi, keleti, mongolkori emlék. - Hol vette ezt? - Mit? - Ezt a fejet. - Faragtam. Körtefábúl. Harminc esztendeje vagy negyven.