Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

ülő hajtó kezébe. Hatásosabb állító és fordító eszköz, mint a szarvkötélhez kötött szár, mert a marha érzékeny az orrára, ha meghúzták, azonnal megállt és az ellenkező oldalon levő jószág fordulhatott elébe. 3. Vastagabb drótból zablát készítettek, amelyre ugyanúgy keresztbemenő hajtószárat szereltek, mint amilyen a lónak van. Ennél a befogásmódnál -nár a járom is lekerült a jószágról, helyette maguk eszkábálta hámmal és istránggal húzatták a terhet. 6. A komor és a bika igázása A tinókat általában éves korukban, mégpedig nagypén teken szokták herélni

. Azért nagypénteken, mert ilyenkor nem fogták be a jószágot, így ráértek a béresek. A heréléshez úgy fogták le a jószágot, hogy a fogókötelet a nyakára tették, annálfogva tartották, aztán a hátsó lábai csődjére hurkoltak kötelet. Ezt kétoldalt keresztülhúzták a nyakába kötött kötélen, és meghúzva seggreültették a marhát. Amelyik bika, mint tenyészállat nem vált be, azt ki kellett herélni. A 3-6 éves korában herélt bikákat komornak nevezték. /A kiskunsági cap elnevezés területünkön ismeretlen./ A komorból jó igásjószág vált. 10 éves korára kifehéredett /magyar marhát értve/, a bika jellege jobban megvolt, mint az ökörnek, nagyobb volt, az üstöke bozontosabb. Erős volt, jól húzott, szépen ment. Betanításuk a tinókéhoz hasonlóan ment, nagyobb részt csúszóval, talán még könnyebben, mert lustább és csendesebb állat. A bikákat is jármolták, ha a természetük olyan volt. A bikák igázása az orrkarikájukra kötött hajtószárral történt. Azonban mind a komorokat, mind a bikákat csak egyes párba és egymással lehetett igázni.