H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

III. MÉHÉSZKEDÉS A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORÁBAN a./ A még- és viaszfogyasztás alakulása A XVI-XVII» század méhészkedését vizsgálva különbséget kell tennünk Erdély, a királyi Magyarország és a hódoltsági területek méhgazdálkodása között. A rendelkezésre álló adatok szerint a méhészkedés Erdélyben és a Felvidék töröktől védett egyes tájain virágzott leginkább.

1 Nagy része volt ebben I. Rákóczi Györgygazdaságpolitika jának, aki a méhészeti kereskedelmet monopolizálta.

2 Közvetve neki köszönhető az első méhészeti szakkönyv megjelenése is. Erdély méhgazdálkodása azonban csak annyiban érdekel bennünket, amennyiben hatással volt a hódoltsági területekére. A Dunántúl gazdasági fejlődését a török megszállás másfél százada tragikusan visszavetette mind a hódoltsági, mind a királyi területeken. A XVII. század viszonylag csendes évtizedeiben azonban már találunk fejlődést a mezőgazdasági termelés terén, igy Somogy és Zala megyében is. A hódoltság-kori - mind a magyar, mind a török területen készített - adóösszeirásokból kitűnik, hogy a méhtartás jelentősége ebben az időben általában csökkent, mert az állandó háborúskodás és az azzal együttjáró, védelmi célokat szolgáló erdőirtások miatt sok iól gondozott méhes ment tönkre, sok méhest "vertek fel". Az erdők és a lakott helyek méhállománya tehát egyaránt jelentős veszteséget szenvedett. Más források viszont azt tanúsítják, hogy a méhállomány hamarosan kiheverte a háborúk okozta pusztítást, s a méz és a viasz változatlanul fontos közszükségleti cikk maradt. Takáts Sándor kitűnő tanulmányaiból átfogó képet kapunk a méhészeti termékek: a méz és a viasz jelentőségéről valamint kereskedelmi értékéről. Sajnos, az általa közölt adatoknak csak egy kis töredéke dunántúli vonatkozású.