Pais Sándor: Néprajzi Közlemények 9. évfolyam, 2.szám - A becsvölgyi gazdálkodás (Budapest, 1964)

III. Szántóföldi gazdálkodás

az ujj jobb legyén. Kendőrre dógoznyi, fonnyi nem mindenki szeretött régen se. Közismert az a tréfa, hogy éggy embernek részeges feleségi vót, aki nem szeretett fonnyi. Az ura aszt igérté neki, ha megfonnya az utolsó baba kócot is, akkor nekiaggya a pincekucsot, és mulathat kedvére. Az ember a pincekucsot beledugta a kendérkócbabába, ami fö vét kötfö a rokkapácára, Az asszony unta a fonyást, fogta a kócot és elásta a ganajba. Nem vette észre, hogy abba van téve a pincekucs. Asztán szót az urának, hogy aggyá oda neki a pincekutyot. Hiszen odattam, monta az ember, hiszen montam, hogy mikor az utolsó babát is föfonyod, megkapod, pöfontam. Ahhát nem igaz, monta az ember, mer bele vót téve a kócba. így fogott kii az asszonyon. Máskor még a fonalat nem gombolétotta lé az orsóru. Aszt monta nincs matulafája. Yág-gyon neki az ura. Az ember emént. Az asszony utánnaszökött, és az erdőbe vékony hangon keszté mondanyi, aki matulafát vág, mind méghal. Az ember ném ijett még, vágott fát, és az asszont jó elverte. Akirs rcsszat mondanak, arra aszt monygyák: ásztatytyák. Akinek a haja nincs mégfősővö, aszt monygyák rá: kócos.