Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

lyét. Valamivel rövidebbek voltak a fogai, s nem voltak olyan görbék, mint a vasgereblyének. A törekölést az ágyás elején, az ágyás felső szélén, a karimával szemben kezdték még akkor is, ha esetleg a szél szembefordult, azért hogy ne szemeteljék be a szérű felső, tiszta részét. Szél felül kezdték, és szél alá haladtak. Orosházán a törekölést ott kezdték, ahol a szalmalehúzást abbahagyták, de azt is figyelembe vették, hogy merre vitték a töreket. Amelyik oldalon volt a törekkazal, arra húzták. A pusztán a törekölést a következőképpen végezték. A gereblye fogait az ágyás szélén a törek alá csúsztatták. Maguk felé húzták, majd egy gyors mozdulattal a gereblyét kidobták oda, ahonnan a húzás következett. Sorba haladtak. A közepét jobban hajtották előre. Azért nyújtották meg a karimát félkörbe, hogy ne sokasodjon a gereblye a villára. Azonkívül a vékonyabb karimából könnyebben ki lehetett rázni a szemet. Sokan — különösen, ha nem volt villás segítségük — gereblyélés közben rúgtak is. A gereblye visszadobása pillanatában visszarúgták a gereblye által összegyűjtött töreket. Amelyik kézre dolgoztak, azzal ellentétes lábbal rúgták. A rúgáskor a szél a törek egy részét elvitte s ezért még fért a gereblyére, s még egy rátát (fogást) tudtak húzni. Csak szélben rúgtak. A gyakorlatlan ember bizony könnyen belerúgott a gereblye hegyes fogába. Orosházán nem rúgtak. Amikor — úgy az ágyás közepetáján — a törek rásokasodott a gereblyére, a karimát villával szélnek hányták, illetve vetették (X. t. 5). Ezt annyiszor ismételték, ahányszor a törek összegyűlt a gereblye előtt. Amikor nagyon tört a gaz és sok volt a törek, akkor a föltevéskor a szél által lejjebb hordott s a gereblye előtt megvastagodott törekes szalmát a villások lehajtották karimára, s ott kizárták (X. t. 5). A görbe gereblyével a törek utolját egy csomóba húzták. Ha szél fújt, a villások azt is fölvágták. Ha törekelés közben a szél megfordult, s szél ellen haladtak, akkor a gereblye által összegyűjtött töreket a vilások rázva lehajtották karimára. A töreket, szalmát egy kis ütéssel hajtották le. Ott kirázták és a szalma közé dobták. Az utolsó ágyás kivetése után hosszabb ideig járatták, a szemet, hogy a letört kalászokból is kimenjen a szem, és a tokból is kiperegjen. Amikor a szorult búza tokjából nehezen ment ki a szem, falapáttal megfordították a szemet szem járatás közben. Ugyanúgy végezték, mint a fordítást. Közben a lovak járták az ágyást. Ha valami jött fel az ágyás tetejére, ismét töreköltek, letisztázták. Ezzel kimönt az ágyás. Ezután vagy ráágyaztak, vagy a szemet garmadába húzták. A kinyomtatott szemet csak este, vagy ha az „idő gyütt" (rossz idő esetén) húzták össze. A régiek szerették, ha többször ráágyaztak. Ugyanis minél vastagabb volt a szem, a lovak patája annál jobban belejárt. A szembe mélyedő pata pedig mozgásba hozta a szemet és azok dörzsölődtek. A toku (tokiász) jobban lement, s fölszóráskor kevesebb maradt rajta. Egyébként a szemjáratást is ebből a célból végezték. Ha ezt csak egy ágyáson végezték, akkor nemigen mozgott a vékony szemréteg.