Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 11. évfolyam, 1-2. szám(Budapest, 1966)

TÖRTÉNETI ADATOK - Schram Ferenc: Népszokások Bereg megyéből

rongáló hangon kiáltja el a gyászdallam sorát. Megzendül az ének, zengik ifjak vének. Eget ostromló hangon folyik le két, három vers, mire a lelkész áll fel s tart búcsúztatót, vagy egy rövid imát, azután ismét egy verset énekelnek, melynek elhangzása után két erős rudat dugnak a koporsó alá. Négy ember megragadja és kicipeli oda "hol nem fáj többé semmi". Kisebb fiúgyermeket rendesen fehérbe öltözött leányoki mig a leánygyermeket felpántlikázott legények viszik ki. Az uton folyvást zeng az ének, szól a harang, ha tiz van is, mert hát "utoljára húzzák ü kémének". Szokásban volt ezeknek előtte s talán némely helyen még most is gyakoroltatik a kántor vagy tanitó általi búcsúztatás. Az azelőtti öreg kántorok ügyesen értettek hozzá, hogy miképen kell orditássá változtatni a bánkódó felek lassú sirását. IJgy-ugy kiverseltók a megboldogult érdemeit, ugy elbúcsúztatták fütőlfától, komától, szomszédoktól, sógortól, hogy még annak is petyergőre állt a szája, a ki búcsúztatóttnak halálos ellensége volt... Mikor aztán a jobblétre átringatott halandó földi porhüvelye át lett adva a hus sirporlasztó kebelinek s a versekkel bőven ellátott fekete fejfa ott emelkedett a felkapart hant tövében, a szomorú halotti gyülekezet visszatér a bánkódó /18/ falakba, hol a résztvevőket ismét pálinka és legtöbb helyen teljes ellátás fogadja. Ez az úgynevezett halotti tor. Botor szokás ez is a virasztóval együtt. 3. A temető humora. Sajátságos szokás, kivált a református vallású tiszaháti népnél, hogy halottja hantjához megy, kezében feketére égetett fejfát tart, melyre aztán ékes versekben irja fel a megboldogult nevét, életidejét és kimúlását. ... Nem elégszenek meg a fejfával, hanem táblát szegeznek reá, hogy annál több gyászos rigmus férjen reá. Ott láttam a hieroglyph feliratot; "A.B.P.T.R.A." Tűnődtem, hogy ugyan mit jelenthet ez a titkos irás?! Végre egyik a-